Amerikai szakemberek szerint a rendszeres kiabálás kimeríti a gyermekbántalmazás minden ismérvét.
Időnként jön a lila köd, leszáll és elborítja az agyamat. Olyankor pedig felemelem a hangom, sőt kiabálok - igen jól hallottátok, kiabálok bizony. Többnyire el is érem vele, amit akarok, mert a bárányból lett sárkányt látva a gyerekek pillanatok alatt rájönnek, hogy most aztán túlmentek minden határon. Nem vagyok rá különösebben büszke, de nem is csinálok titkot belőle. A lelkiismeret pedig végképp nem szokott mardosni amiatt, hogy végül nálam is el tud szakadni az a bizonyos cérna, miután előzőleg a gyerekek szívós, kitartó munkával mindent megtettek azért, hogy elszakadjon.
Pedig egyre inkább úgy érzem, hogy a mai tabudöntögető világban új tabu van kialakulóban, hiszen nem „illik" arról beszélni, hogy bizony a szülő is ember (hogy egy egetverő közhellyel indítsak), és - legalábbis szerintem - nem kell rögtön elkezdeni spórolni a gyerek későbbi pszichoterápiájára, ha időnként kénytelenek vagyunk kiereszteni a hangunkat, mert a gyereknevelési könyvek által melegen ajánlott „mélyen a szemébe nézős-halk duruzsolós-meggyőzős" módszer egyszerűen nem képes áttörni a nemakarás falát. Azt hiszem, nem tévedek nagyot abban, hogy a helyzet mindenkinek kivétel nélkül ismerős, a különbség csak annyi, hogy néhányan bevalljuk (hű, de idétlen megfogalmazás - mintha valami főben járó bűn lenne!), a többiek pedig a végtelenségig bizonygatják, hogy ők aztán soha, hiszen a jó szülő minden körülmények között képes észérvekkel hatni a gyerekére...ésatöbbi... ésatöbbi... ésatöbbi... Nem kell messzire menni, elég beleolvasni néhány erősen szuperanyás hozzászólásba.
A BBC Radio 4 a múltkoriban egy teljes adást, 45 percet szentelt a kérdésnek. Ott is elhangzott, hogy a szülőknek egyre kevesebb eszköz van a kezükben a mind szabadosabb ifjúság megregulázására. Miközben a testi fenyítés - egyébként helyesen - kikerült egy valamirevaló szülő „fegyvertárából", lassan a szokottnál erőteljesebb hang is kezd egy megítélés alá esni egy (vagy több) jól irányzott pofonnal, a gyerek szakadatlan csépelésével. Amerikai szakemberek szerint a rendszeres kiabálás kimeríti a gyermekbántalmazás minden ismérvét, ennek megfelelően nem kevésbé ártalmas, mint ha a szülő időről-időre előkapja a nadrágszíjat - a különbség csak annyi, hogy nem kézzel vagy szíjjal üt, hanem szavakkal.
A műsorba meghívott szakértők is éppen arra próbálják megtalálni a választ, hogy egy életre megnyomorítjuk-e a gyereket azzal, ha időnként bizony rákiáltunk, vagy ez manapság már simán belefér az egyre hajszoltabb családi életbe, amivel meg kell tanulnia együtt élni gyereknek és szülőnek egyaránt. Az érintettek nincsenek egységes állásponton a kérdésben, abban viszont ők is egyetértenek, hogy a téma valóban tabu, mert a szülők többsége úgy érzi, önnön szülői alkalmatlanságát teszi közszemlére, ha bevallja, hogy néha nála is önálló életre kel a hangerőszabályozó gomb.
A műsort vezető Mariella Frostrup elöljáróban hangsúlyozta, hogy a konfliktust elsősorban az okozza, hogy abszolút elvárás a szülőtől, hogy minden körülmények között megőrizze higgadtságát és nyugodtságát, hiszen ezzel mindig célt érhet (cél kell érnie?) - pedig ez utóbbi csak a mesékben van így, a valóságban sohasem. A szupermarketben a kisgyerekével kiabáló szülőt mindenki mélységesen elítéli, és persze kívülállóként pontosan tudja és látja, hogy a másik mit csinál rosszul. Amikor pedig ezek a mindentudó és mindenható szülők hazaérkeznek, gyakran ők maguk is ugyanúgy kiabálnak a gyerekeikkel - legfeljebb mélyen hallgatnak róla, az ajtó pedig ápol és eltakar.
A műsorban megszólaló neveléstudományi szakember úgy véli, hogy nem árt a gyereknek néhány hangosabb szó, de csak olyan mértékig, melyből megtanulja, hogy későbbi életében is találkozik majd heves vérmérsékletű emberekkel, akik a szokottnál szenvedélyesebb eszközökkel adnak hangot érzelmeiknek és véleményüknek. A meghívott pszichoterapeuta, Sue Gerhardt, élettani bizonyítékokkal is alátámasztja a mindennapos ordítozás ártalmait, amikor azt mondja, hogy a rendszeresen kiabáló szülő keltette stressz az agyfejlődésre kifejtett hatásainál fogva akár egy életre meghatározhatja a gyerek jövőjét, a stresszhormonként is ismert kortizolt pedig a későbbi agresszió és depresszió kialakulásával hozták kapcsolatba.
Végül néhány gyakorló szülő is megfogalmazza érzéseit a témával kapcsolatban. Van, aki időnként kiabál ugyan a gyerekkel, de ezt utólag mindig mélységesen szégyelli és megbánja, míg mások úgy vélik, nem kell azért bűntudatot érezniük, mert minden nevelési eszközből kifogyva időnként a hangerőhöz nyúlnak. Az egyik anya úgy fogalmaz, hogy kiabáló anyját látva kislánya pontosan érti, hogy most aztán sikerült eljutnia arra a végső pontra, ahonnan nincs tovább, úgyhogy ilyenkor mindig összekapja magát - a kiabálás tehát végső soron elérte célját.
Szóval, a te fejed körül is gomolyog olykor az a bizonyos lila köd? Akarsz beszélni róla?
