Ki a jó anya? Aki természetes úton vagy aki császármetszéssel? Aki kórházban vagy aki otthon? Aki anyatejet vagy aki tápszert? Aki együtt vagy aki külön? Aki eldobhatót vagy aki textilt? Van-e egyáltalán ezeknek a kérdéseknek értelme? Tényleg ezen múlik? Hiszen a szülés és az első hónapok csak egy pillanat a gyereknevelés hosszú és sok-sok buktatóval tarkított folyamatában.
Ki a jó anya? Aki természetes úton vagy aki császármetszéssel? Aki kórházban vagy aki otthon? Aki anyatejet vagy aki tápszert? Aki együtt vagy aki külön? Aki eldobhatót vagy aki textilt? Van-e egyáltalán ezeknek a kérdéseknek értelme? Tényleg ezen múlik? Hiszen a szülés és az első hónapok csak egy pillanat a gyereknevelés hosszú és sok-sok buktatóval tarkított folyamatában. Az újdonsült anyukák nehezen hiszik el, de nem kell sok idő, hogy az „eszik-nem eszik (és mit)”, illetve az „alszik-nem alszik (és hol)” kezdetben központi(nak tűnő) kérdése eltörpül a gyereknevelés egyéb bonyolult dolgai mellett. Nem akarok a „kis gyerek kis gond, nagy gyerek…” örökzöld közhelyével jönni, de valóban így van.
Lehet-e párhuzamot vonni a szoptatás időtartama és a gyerekkel való későbbi bánásmód között? Ne hamarkodjuk el a választ, ausztrál kutatók szerint igenis lehet. Ők ugyanis azt találták ki, hogy a gyermekvédelmi nyilvántartásba valamely okból akár csak egyszer is bekerült gyerekek esetében rákérdeztek arra, hogy az anya részéről bántalmazást vagy elhanyagolást elszenvedett gyerekek csecsemőkorukban kaptak-e e egyáltalán anyatejet, és ha igen, mennyi ideig szoptatta őket az édesanyjuk. Több mint 7000 gyerek sorsát kísérték figyelemmel 15 éven keresztül. A gyerekek 4,3 százalékánál derült fény arra, hogy édesanyjuk nem felelően gondoskodik róluk, fizikailag vagy lelkileg bántalmazza őket.
A szoptatási adatokkal való összevetés alapján úgy látszik, hogy a nem szoptatott gyerekek csaknem ötször nagyobb veszélynek vannak kitéve az anyai bántalmazás szempontjából. Vannak természetesen egyéb tényezők is, melyek nagyban befolyásolhatják, hogy az anya miként bánik gyerekével, ilyen például az anya társadalmi pozíciója és anyagi helyzete, hogy a gyerek kívánt, tervezett terhességből jött-e a világra vagy véletlenül „becsúszott”, az anya részéről kimutatható-e depresszió és szorongás, és még sok egyéb. Mindezek nagyban befolyásolhatják a végeredményt, ezért nem is hagyhatók ki a vizsgálatból. Az ilyenfajta zavaró tényezők figyelembe vételével megismételt elemzés kevésbé éles különbségeket jelzett, de még mindig azt mutatta, hogy a nem szoptatott gyerekek körében 2,6-szer nagyobb az anyai elhanyagolás és bántalmazás valószínűsége.
A számadatok részletesebb szemrevételezésekor szembetűnt az is, nem mindegy a szoptatás időtartama sem: a gyermekgondozási hiányosságok esélye fordított arányban állt a szoptatás időtartamával, vagyis azok a gyerekek kerültek be anyai bántalmazás vagy elhanyagolás okán a legkisebb számban a gyerekvédelmi nyilvántartásba, akik a leghosszabb ideig részesültek anyatejes táplálásban.
A Pediatrics című lapban megfogalmazott végkövetkeztetés szerint „egyéb tényezők mellett a szoptatás is segítséget nyújthat a nem megfelelően gondos ellátás (és ezen belül is elsősorban az elhanyagolás) kivédésében”. Ehhez a ponthoz érve újra és újra elolvastam az utolsó mondatot, és PISA tesztért kiáltottam. Talán nem pontosan értem a szöveget? Ha elfogadjuk (és miért ne tennénk), hogy a gyerek bántalmazása és elhanyagolása a „rossz anyaság” fokmérője, akkor a szoptatás - és különösen a minél hosszabb szoptatás - a „jó anyaság” mércéje lenne? Nem keveredett véletlen össze az ok és az okozat az ausztrál kutatók fejében?
