Sokan nem szeretik az összehasonlítósdit, mert két gyerek, két autonóm személyiség, ne hasonlítgassuk már őket folyton. Én mégis folyton rácsodálkozom az ugyanolyan dolgokra, amiket elfelejtettem (milyen gyorsan!) és a különbségekre, amelyeket az agyam háttérben, gyerek tesz-vesz közben, saját szórakoztatásomra analizál.
.jpg)
Hatalmas közhely, hogy a gyerekek zsenik (Bölcsek a bölcsőben), de más elpuffogtatni egy közhelyet, és együttélni két zsenivel. Az egy dolog, hogy az ember belátja naponta százszor, hogy mennyire punnyadt és nem kreatív, egyirányú a gondolkodása (ha még van) és nem akar semmit lehetőleg felfedezni, csak mindenki hagyja szépen békén. Amikor azt figyelem, ahogy Léna megtanul fogni, ugyanaz a katartikus kognitív boldogság önt el, mint két és fél éve. Minden, ami magától értetődik, részekre bomlik és újra összeáll.
Először csak remegteti a karját, erőlködik felfelé. Ettől a remegéstől erősödik meg úgy az izomzata, hogy már fel tudja emelni, kinyújtja, és próbálja megfogni a kiszemelt tárgyat. A térlátása sem tökéletes még és azt a fránya kart sem tudja úgy irányítani, ahogy kéne, de minden nap közelebb ér céljához. Nem marokkal próbál fogni, csak a levegőbe csippent. Majd amikor sikerül összehangolni - kis szülői segítséggel -, hogy egyidőben találkozzon a keze a ligő-lógóval, és nyissa ki a kis markát, és sikeresen visszacsukja, anélkül, hogy a cucc arrébb lendülne, akkor boldogan a szeme elé, majd a szájához viszi. Egy idő után elege lesz a dologból, ami ráragadt. De, minő (ámbátor logikus) gonoszság a fejlődés részéről, elengedni később tanulja csak meg, és ezért addig lóbálja idegesen a kis polipot/csörgőt/stb, amíg ki nem szabadítjuk a kezéből.
Amikor Léna ilyen dolgokat rak össze pár nap alatt, akkor nem csak tudom, de el is hiszem, hogy az emberiség képes volt feltalálni a kereket. (Ha Leát nézem, akkor meg pláne. De itt nem ő a téma.)
A különbözőséget pedig a nagy mozgások terén figyeltem meg. Ami döbbenetes számomra benne, hogy egészen távoli dolgok milyen hatalmas hatással tudnak lenni más feljődési szekvenciákra.
Lea nagyon bukós gyerek volt, mert mindig csurig és még tovább itta magát, ezért hason altattuk. (És éjjelente többször cseréltük a feje alatt a kislepedőt.) Léna viszont szordínósan eszik, lassabban nő, ideje nagy részét nem szopással, hanem aktív nézelődéssel tölti (lyen szempontból békésebb baba, elvan sokszor negyed-fél órákig, mint a befőtt. Néha rá kell mosolyogni, és fogni a kezét vagy lábát.) Háton alszik, fejét ki kell párnázni puha plüss rongyokkal vagy pelenkákkal. Hason csak ébren, rövid ideig tartózkodik, azt is csak azóta, amióta ki tudja magát nyomni annyira, hogy tudjon nézelődni. Szereti viszont, ha a hasunknak támasztva nézelődhet szét a világba (és eláraszthatja nyállal a pólóját). Mi következik ezekből a különböző étkezési-alvási szokásokból? Hogy Lea négyhónaposan már négykézláb ringatózott, öthónaposan hátrafelé mászott, és három, frusztrációtól szaggatott hét után előre is. Nem forgott, nem feküdt nyugodtan, nem nézelődőtt, csak előre, előre, előre. Léna szépen felnyomja magát, megfordul oldalra, és hasról néha hátra, de hamarabb tanult meg fogni és a tárgyat a szeme elé emelni.
Apró dolognak tűnnek ezek, de mégis úgy érzem, hogy személyiség-meghatározó szerepük lehet, akár még húsz év múlva is – ahogy összejátszanak az adottságok és a rájuk adott válaszok.
