Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Újabb félévet zártak, immáron a második évben, így lányunk boldog tulajdonosa egy újabb kiváló bizonyítványnak.
Újabb félévet zártak, immáron a második évben, így lányunk boldog tulajdonosa egy újabb kiváló bizonyítványnak. Meg persze mi is, mármint boldogok vagyunk, csak egy kis baj van velünk. Legalább is velem, azt hiszem. Örülök én persze, meg büszke is vagyok, hogy ügyes és okos lányom van, de ez valahogy én már természetesnek veszem. Természetesnek veszem, hogy amit elolvas, azt megérti, alkalmazza és képes minden fajta elvonatkoztatásra. Természetes, hogy kellő logikai rálátással bír és biztonsággal közlekedik a számok világában, sőt, még az is természetes, hogy jó kézügyessége van, valamint illemtudó és kedves mindenkivel. Ez meg úgy nyomaszt, mert hát hogyan lehetnek ezek a dolgok kézenfekvőek, amikor sokan elvinnék Disneylandbe is, csak tegye oda magát a gyerek egy kicsit jobban.
Pedig az iskolában kemény munka folyik, ezzel teljesen tisztában vagyok, sőt azt is tudom, hogy lányom nem fél disznóért kapta a kitűnő bizonyítványát. Amikor tavaly végigültem egy nyílt órát, csak úgy kapkodtam a fejem, hogy milyen agyi fordulatszámmal csinálják végig a napot. Ráadásul a mi iskolánk, azon belül is a szóban forgó osztály a tanárnőnek ’hála’, messze földön híres a teljesítményorientáltságról (milyen szép szó), és erős követelményszintjéről. Röpködött a labda, villámválaszokat követelve (8+7? Labda csapódik, gyerek gondolkodik: 15, labda tanárnak visszaszáll), jöttek az új kérdések azoknak a gyerekeknek, akiket otthon alapvetően kis ovisoknak tartunk, no, jól van, kis elsősök már, hát csak írni tanulnak. Meg olvasni. És számolgatnak is. Meg még mennyi mindent! Nyoma sincs az otthoni kicsit lassú, kicsit bambuló, kelekótya, ruháit szanaszét hagyó gyereknek. A nyílt óra után kiszédelegtünk anyatársainkkal, halk imát rebegve, hogy nem mi járunk már iskolába és gyorsan toltunk egy kávét, hogy helyrebillentsük a vérnyomásunkat. „Ez kemény volt”, nézett rám az egyik anyuka, én meg igazat adtam neki.
Ennek már majdnem egy éve, s ahányszor arra gondolok, hogy abban a kis teremben, ahová naponta útjára bocsátom a lányom az óriási hátizsákjával, mekkora munka folyik. Ott aztán nincs melegedés, hátsó padban nyakbehúzás, „jaj, talán megúszom, hogy nem tudom még mindig” fohász, keményen barázdálják az agyakat. S ha nincs formában a gyerek? Nem halad a többiekkel? Annak hamar nyoma van, még ha nem is rögtön a fél, vagy év végi értesítőben.
Nekünk is ilyen nehéz volt? Vagy csak elszoktunk a környezettől? Az évek bizonyára megszépítik a kezdeti iskolaéveket és a régi iskolai módszereket, mindenestre nincsenek emlékeim arról, hogy gyötrődtem volna a teher alatt. Mások persze biztosan, de nekem olyan természetes volt, pont úgy, mint a lányomnak. Hát kitűnő lett, de hát lehetett volna más is? Kérdezi egy öntelt anya, aki örül, hogy szép eredményt ér el a lánya, de nyilván nagyobb lenne a szomorúsága és szégyene, ha egy kicsivel rosszabb lenne, mint a mostani öröme. Mert már semmi sem jó? Vagyis inkább úgy kérdezem, hogy már semmi sem ELÉG jó?
Míg R.E. szerint az igazán nagy különbségek majd jóval később jönnek elő a gyerekek között, néhány szembetűnő eredmény különbség már most alakulni látszik. Ahol a szülők megértenek és próbálnak motiválni, kisebb, nagyobb sikerrel.
Nézem a lányom. Vajon tudja, hogy megéri jó tanulónak lenni? Még akkor is, amikor év végén nem kap tűzijátékos, petárdás örömtáncot és kisebb vagyonért jutalmat, csak egy „nagyon büszkék vagyunk rád-ot”? Szerencsénk van, az iskolarendszer fejlődött, de ugye, nekünk is van benne némi érdemünk?
