Abigél továbbra is könyvmoly, sőt falja a könyveket, karácsonyra is kapott egy rakással, egyre több van neki.
Abigél továbbra is könyvmoly, sőt falja a könyveket, karácsonyra is kapott egy rakással, egyre több van neki. Azt gondolom, a könyvre való nevelést ugyanúgy kezdtük, mint más családok, egy éves kora körül vettük elő mi is az első könyveket, és engem már akkor is meglepett, hogy Abigél kezdettől fogva, türelmesen, hihetetlen összpontosítással, szinte minden mesét végighallgat.
Nem is tulajdoníték ennek egy külön posztot, minden körülöttem lévő gyereknél megfigyeltem ugyanis, hogy mindig van egy dolog, amit különösen szeretnek. Ismerek másfél évest, aki táskamániás, és sehova el nem indul táska, vagy kosár nélkül, az egyik unokaöcsém meg inkább orra esik, de a kezében lévő labdákat akkor sem engedi el. Abigél meg könyvmániás, van ilyen.
Csakhogy már több helyen olvastam, hogy egy-két éves gyereknek ne nagyon mesélgessünk, főleg ne komplett meséket, könyveket, legfeljebb könyv nélkül beszéljük át a saját napját és kész. Nem tesz jót se a fantáziájának, se a lelkének. Vekerdy Tamás például egy helyen azt írja: „én, ebben az életkorban biztos, hogy nem olvasnék fel még mesét, hanem például az ő napjának néhány mozzanatát mesélném vissza, később már esetleg úgy is, hogy mindez egy kis mackóval történik. (…) míg az ilyen mese mindig elnyugosztaló, a felolvasott mese ebben az életkorban nyugtalanító, szétziláló is lehet.” És ezt azóta sem tudom ki verni a fejemből, főleg azért, mert Abigél, bár többnyire jó alvó, ritkán, de vannak éjszakái, amikor két-három órát is ébren van, nem sír, csak ringatózik négykézláb a kiságyban. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy biztosan zaklatott.
Abigél naponta több tucat mesét végighallgat, és rengeteg képet végignéz, pedig mi nem erőltetjük. Hozza, hozza a könyveket, ha nem mesélek, mert más dolgom van, vagy éppen már borzasztóan unom Boribont, vagy a biliző Samut (Abigél még életében nem látott bilit, így egyszerűen nem is értem, mit imád annyira a Bilikönyvön) leveti magát a földre, könyvestül mindenestül, és hisztizik. Ráadásul olyan könyveket is imád, ami nem is az ő korosztályának íródott, mindenkori legnagyobb kedvence a Gőgös Gúnár Gedeon. Ezt a könyvet minden nap végig kell vele lapozni, már kívülről tudom az összes verset. A Gőgös Gúnárnak köszönhetően Abigél másik mániája a kakas lett, (ez ugyanis, valamiért tele van kakasos sztorikkal), minden könyvben először a kakast szúrja ki.
És természetesen játszunk vele mást is, szóval nem az van, hogy szegény gyerek meséltet, hogy végre figyeljünk rá. Minden nap több órát játszok vele, és játszik egyedül is, rakosgatja a kockákat, ügyesen összeilleszti már a duplót, szeret autókat tologatni, hintalovazni, de az önálló játszásnak is mindig az a vége, hogy egyszer csak ott ül a szőnyegen egy könyvvel a kezében. Sőt, amit senki nem hisz el nekem, de Abigél reggel, a kiságyban is olvas. Felébred, (ráadásul nem is korán kelő) és szó nélkül fog egy könyvet, és amíg mi kávézunk ő könyvet nézeget és kommentálja. Nem tudom meddig lenne így el, mert még soha nem veszítette el a türelmét, de azért kávézás után ki szoktam hozni az ágyából, de akkor is sokszor hozza magával a könyvet meg a macit és a nappaliban folytatódik az olvasás.
Szóval ez a könymánia nagyon szép és jó, de mióta Vekerdy fentebb idézett sorait olvastam, - ráadásul többször és több helyen, - nem vagyok nyugodt. Lehet, hogy nem jót, hanem rossszat teszünk neki ezzel a sok könyvvel?
