Elgondolkodtam egy múltkori Poronty-poszton, pontosabban már a címénél megakadtam a gondolkodásban: „Milyen gyereket parancsol?”. Tényleg, milyet? Legyen lány? Legyen barna hajú? Legyen megáldva művészi hajlamokkal, mert a nagypapa festőművész szeretett volna lenni, de „csak” géplakatos lett? Vagy legyen inkább muzikális, mert a nagymama meg nem valósult gyerekkori álmai között előkelő helyen áll az operaszínpad? Mindegy, csak egészséges legyen? Vagy inkább mindezek együtt? Vagy egyik sem fontos, csak gyerek legyen? Vagy még ennél is többet szeretnénk?
Nem, nem a Gattaca sci-fi világáról beszélek, ahol az élet a kémcsőben kezdődik, és ahol erre szakosodott vállalat gondoskodik arról, hogy csak optimális tulajdonságokkal rendelkező tökéletes egyedek kerülhessenek le a népességszaporulatot biztosító futószalagról. Nem Vincentről és Jerome-ról beszélek, mert ez esetben nem kellett olyan sokat várnunk arra, hogy a fantasztikum valósággá váljon, mint Jules Verne esetében. A géntechnika fejlődése ugyanis már alig néhány évvel a film bemutatása után lehetővé tette, hogy a Gattaca Corporation szakembereihez hasonló mértékben legyünk képesek beavatkozni a természet rendjébe. De szabad-e azt, amit lehet?
Mindez egy spanyol kisfiúról jutott eszembe, aki még csak néhány napos, de máris ismeri a világ. Javier egy októberi vasárnapon született, és bizony elég sok feltételnek kellett megfelelnie, hogy ő legyen a „befutó”. A kisfiúnak ugyanis azon túl, hogy egészséges, olyan génállománnyal kell rendelkeznie, ami a lehető leginkább egyezik hatéves bátyjáéval. Andres ugyanis egy gyógyíthatatlan vérképzőszervi betegségben szenved, és Javier azért született, hogy őssejtjeivel hozzásegítse testvérét a gyógyuláshoz.
Nem Javier az első olyan európai kisgyerek, aki korábban még elképzelhetetlen szempontoknak és döntéseknek köszönheti létezését, hanem a ma már ötéves Jamie Whitaker. A megfelelő embrió kiválasztását lehető tevő preimplantációs diagnosztika akkortájt még a mostaninál is kevésbé elfogadottnak számított, ezért szüleinek jóval rögösebb utat kellett végigjárniuk azért, hogy nagyobb gyermeküknek, Charlie-nak esélyt adhassanak a gyógyulásra.
Az azóta eltelt időben néhány országban már olyannyira létjogosultságot nyert e lehetőség, hogy az újságírói köznyelv már külön elnevezést is talált azokra a gyerekekre, akik igen speciális kiválasztási folyamat végeredményeként élnek közöttünk. Az angol nyelvű sajtó „designer baby” elnevezéssel illeti őket, ami jól kifejezi a félelmeket és aggodalmakat a „szép, új világgal” kapcsolatban, ahol a laboratóriumok világa és az ipari formatervezés prózai szempontjai veszik át a természetes fogantatás helyét.
Nem újkeletű az ellenérzés és az elutasítás, hiszen Jamie születése óta zajlanak a viták arról, hogy az egyik gyerek életének megmentése és gyógyítása felülírhatja-e a még meg sem született testvér érdekeit. Egyáltalán: milyen lelki terheket kell legyűrnie később a másodszülöttnek, amikor szembesül azzal, hogy szülei csak azért kívánták, hogy testvére élhessen? Jamie születésekor még ennél is nyersebben fogalmazott az egyik ellenző, amikor azt mondta, hogy Jamie nem több, mint testvére pótalkatrésze. Lehet-e döntési szempont egy „pótalkatrész” testi és lelki egészsége?
Szóval, leszünk-e egyszer Gattaca? Szabad-e azt, amit lehet, és ha igen, hol a határ?
huhhh
