39.
39. hét
Terhesség befejezve, egyszeres élveszülés – írja a zárójelentés, és bár nem valami romantikus megfogalmazás, teljesen igaz: augusztus 29-én, pénteken megszületett Benjámin.
Nagyon nem tudok mit írni róla, ez nem lesz az a csöpögős, zsebkendőtelesírós szüléstörténet, egy császár az császár. Hátamba döfték a tűt (nem fájt), lefektettek, elfüggönyöztek, és szépen kiszedték belőlem. Közben nem volt nagyon kellemes, a vérnyomásom kábé 20/10, a hasamon a matatás, na meg a nyomjad! egy kis atropint! már csak két réteg van hátra! (miből???) meg az én olasz kapucsínót kérek, meg egy málnát! bekiabálások nem tették könnyebbé a dolgomat, az egyetlen, amit tehettem, hogy elképzeltem, hogy Hugh Laurie matat a beleimben. De hamar vége volt, és akkor ott volt egy nagy, piros, lucskos kis hurka, akit hamar a mellemre tettek, és betoltak minket egy kis szobába papástul, és ott voltunk egész délelőtt hárman, és csodás volt.
Már nem is emlékszem arra, hogy vacogtam a három réteg takaró alatt a 35 fokban, meg hogy milyen vicces volt, ahogy a lábamba kezdett visszatérni az élet, és hogy nem emelhettem fel a fejem egész nap, nehogy megkapjam azt a borzalmas fejfájást, ami néha előfordul a spinális érzéstelenítéstől. (Erre rákérdeztem az altatóorvosnál is, aki bár azt mondta, hogy ez urban legend, és nem is a felkeléstől van, hanem hogy csökken az agyvíz mennyisége, és csak inni kell, azért felírt nekem vagy 10 zacskó infúziót, a szokásos 4 helyett, azóta se tudom, hogy büntiből vagy rendességből).
Aztán valahogy eltelt az első 24 óra, és utána minden sokkal jobb lett. Benjámin végig velem volt, illetve velünk, mert két éjszakát a pasim is ott aludt (családi szoba, szuper), már nem adtam be egy percre se a csecsemősökhöz, bár aranyosak voltak, de hát mégiscsak az én fiam. Érdekes módon még mindig sokan beadják éjszakára a baba-mama helyen is, hogy pihenjenek, de én inkább felkeltem éjjel, és mellre raktam már az elején is, ha bőgött, még ha nem is igazán jött belőle semmi, és milyen jól tettem, mert most rendesen van tejem, és nem is fáj annyira, mint Samunál. Persze ki voltam fingva, de cserébe nappal alhattam egy csomót.
És akkor egy pár praktikus információ annak, aki még az elsőt várja: A kórházi kofferem háromnegyed része tök felesleges volt, elő se vettem. Szerintem ti se vigyetek 2 hálóinget, 3 pizsamát, köpenyt és zoknit (pláne nyáron), sampont és hajzselét, kivéve ha kijön hozzátok forgatni a Fókusz. Én utólag a kórházi hálóinget javaslom, végig, összedzsuvázni pont jó lesz. Vigyetek viszont rengeteg betétet (bár a negyvenes csomag óriás Tena kicsit túlzásnak bizonyult, a harmadik darab után), haskötőt (bár természetesen erről is megoszlanak a vélemények), nagyon erős dezodort (mert elkezditek leadni az összes vizet, amit addig felhalmoztatok, és a dagadt bokából hipp-hopp hónaljszag lesz) és kaját.
KAJÁT. Gondolom nem csak én vagyok úgy vele, hogy a tejtermelődés kezdetekor olyan szinten kezdtem el éhezni, mint egy francia éticsiga, közvetlenül a forró vízbe dobás előtt. Ilyenkor már szó sincs arról, hogy a kórházi koszt undorítana, hanem egyszerűen nem elég. Ráadásul a reggelit csak fél kilenckor hozták, én meg már hatkor a dugi 7 days croissantomat majszoltam, hogy valahogy életben maradjak. Szóval szénhidrátról gondoskodjatok, meg rengeteg ásványvízről, mert a szoptatás szomjaszt, a kórházi tea meg picsaszar.
Hogy a babának mit kell vinnetek, az a kórháztól függ, de a szeretetcsomagban, amivel már on-the-spot spammelnek, van törlőkendő meg menő Sudocrem, bár a Wilkinson-borotvát nem nagyon tudtam mire vélni (hogy apuka bőre selymes legyen, amikor magához öleli a kisdedet – találta ki valami túlfűtött marketingzseni, khmm), a két évvel ezelőttiben sokkal jobb ajándékok voltak.
Hát sziasztok, viszlát, köszönöm a sok kedves kommentet és a bunkókat is, és külön köszönöm Másuttnak a gyümölcsös Rennie-t, ami nélkül minden még sokkal borzasztóbb lett volna.
