Abigél kezd veszélyes lenni. A tegnapi egyik tisztába tétel alkalmával, éppen hogy rávarázsoltam a pelenkát, amikor csörögni kezdett a telefon. Felpattantam, hogy felvegyem, és mire visszanéztem, Abigél mind a 60 popsitörlő kendőt kihúzkodta a dobozból, és mivel kihúzkodta, újabb szórakozás gyanánt azt próbálgatta éppen, hogy a hatvanból vajon mennyi fér be a szájába, desszertként pedig javában kóstolgatta hozzá a popsikrémet. 
Tényleg nem tudom, hogy sikerült mindezt 90 másodperc alatt véghezvinnie. Úgyhogy következett az ordítással egybekötött mosdás, az arc és a kezek sikálása, majd nyugalmasabb helyszínt keresve áttettük székhelyünket a teraszra.
Ott Abigél azzal kísérletezett, hány szirmot tud vajon egyszerre letépni a muskátliról, majd mikor látta rosszallásomat, úgy gondolta, akkor inkább lazít egy kicsit a balkonláda földjén, majd gyomlált egy sort, újabb mosakodás, újabb ordítás. Ezután a konyhába iramodott, és a nála jóval nagyobb, pedálos fémszemetesbőúl kilógó zacskó segítségével próbált felállni, aminek következtében fél pillanat múlva ott kapálózott hanyatt dőlve a konyhakövön, hasán egy óriási szemeteskukával, és némi szeméttel. Újabb mosdás, újabb ordítás, és ekkor volt pontosan reggel fél tíz.
Kezdtem egy pillanatra azt gondolni, hogy mégsem vagyok alkalmas szülőnek, hitemet csak az adta vissza némiképp, mikor egy kétgyerekes anyuka ismerősöm elmesélte, hogy az ő kislánya a minap egy parmüm-minta tetejét harapta le, - amit még valahogy gyorsan kikotort a szájából, - és a gyerek egész délután Donna Karant büfögött.
Abigél már nem az a tétova kis döcögő baba, aki akár még pár hete is volt. Gyors mint a villám, és vad, mint egy hurrikán, mindent ki akar próbálni, mindent meg akar tapasztalni, és csöppet sem a legfinonabb módszerekkel. Egy percig nem marad nyugton, nem üldögél az ölemben, nem marad mozdulatlan, még szeretgetni sem lehet, mert mindig valami fontos dolga van. Mindenre lecsap, addig nyújtozkodik, amíg el nem éri, amit akar, írni sem lehet tőle, mert a számítógépre azonnal lecsap, - legalább van kire fogni az elütéseket. Meg enni sem lehet tőle, nyújtózkodik, a tányéromból is kiveszi a kaját, pedig a szopás mellett három kisebb vödörre valót nyom be egy nap, nem tudtam még olyat főzni, amit ne evett volna meg. Na és a vécé. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy ülök a vécén, hogy a gyerekem közben a lábam és a vécécsésze közötti szűk helyre próbálja bepréselni a fejét, miközben a bugyimat rángatja. Ne szépítsük, ő egy tank.
Mindemelett iszonyatosan élvezem, hogy ilyen gyorsan fejlődik, nem csak a mozgása, az értelme is. Kezdi megérteni amit mondok neki, hallgat a nevére, érti, ha azt mondom, hogy ne tépje le a virágot, érti, ha hívom, hogy jöjjön vissza, - egyelőre még szót is fogad. Ha mondom, hogy megjött a Zazi, akkor azonnal keresni kezdi a szemével a macskát és ha megtalálta, hatlmas sikkangatásokkal elindul felé. A macska persze azonnal reszketni kezd, majd amint lehet, elmenekül, szinte teljesen átszokott a szomszédba, már csak enni jár haza szegény.
Már játszani is lehet vele, én felépítem a kockatornyot, ő ledönti, én felépítem, ő ledönti, legújabb tudománya pedig a tapsikolás, mindent megtapsol és közben folyamatosan röhög. Szóval egészen pontosan ő egy nagyon okos és vidám, nyolchónapos tank.
