A szombati anyanaplót azért kaptam, hogy legyen egy hely, ahol csak úgy filózgatok bele a világba.
A szombati anyanaplót azért kaptam, hogy legyen egy hely, ahol csak úgy filózgatok bele a világba. Azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak, s olyan hosszan, ami valóban ki is fejti a témát, nem kell utólag gyepálni (basszus, megint több mint 450 karakter, szól Tünde-amit persze én is látok, de mindig reménykedem - s kezdődik a törlés abból, amiért annyira nem fáj a szívem, s még érthető marad a téma is). A múlt héten elgondolkodtam erősen, hogy most akkor jöjjön már egy poszt, ahol egekbe dicsérjük az apákat, mert megérdemlik (tényleg), s sokat negatívoskodtunk, de mivel magamból merítek, most igazán nem tudok ilyen fajta posztot írni. Azt gondolom ugyanis, hogy nektek igen is tudnotok kell, hogy a világ nem rózsaszín (úgy is tudjátok), cukorpofa, ahol minden nő ideális és tökély, az apákkal együtt és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal, hanem nagyon sokszor kaki van a levesben. S bizony az emberek jelentős százaléka napi szinten boldogtalan és tanácstalan, az pedig, hogy az arcába töményen csak a tökéletes világ árad, közel sem biztos, hogy jót tesz.
Na, szóval ebben a posztban a „Remek Embert” hadd tegyem idézőjelbe, s az igazságosság kedvéért én is gondolatban legyek úgy. Egy házasság, ha éppen hullámvölgyben van, nyilvánvalóan nem egy emberen múlik a legtöbbször, s most egy ideje bevallom, kőkeményen elbeszélünk egymás mellett, s lehetséges, hogy erősen kiforgatjuk egymás szavait is. Így megy ez, mit nekünk hetedik év, majd meglátjátok ti is, a tizedik, na, az ütős lesz, s sajnos tanultam egy régen elfelejtett szlenget tőletek. Nos, a legjobb szó, ami a helyzetet jellemzi: fostalicska. Van az a szokásom, hogy bármilyen bajt, vitát, veszekedést másnapra elfelejtek, s minden érzést hamvaiból fel tudok építeni reggelre. Elhangzott egy olyan mondat, amit azonban igen nehezen emésztek, ez a beszélgetés pedig imígyen zajlott.
Valahogy szóba került egy eset, ahol a fiatal, huszonéves tündi-bündi muffocska leakasztott magának egy negyvenes, csúf-ronda ürgét. Nem szép dolog az előítélet, hiszen a szerelem ott csap le, ahol éppen nem várjuk, s tettem egy ostoba megjegyzést rögvest, ami elindított a lejtőn, hogy istenem, lehet, hogy könnyebb, ha nem szívből választunk? Igen, én kezdtem, lementem hülyébe. Aztán, hogy ne legyek egyedül, a „Remek Ember” is társult, s több mondatban fejtegette, hogy persze, egy második házasság mennyivel könnyebb, mert más életfázisban máshogy alakulnak a dolgok. Nem kell izgulni a gyerekeken, az otthonteremtésen, s az első házasság mindig olyan izzadtságszagú. Na, a lila gőz ettől ellepte az agyam. Izzadtságszagú.
Mit lehet ekkor gondolni? Hogy persze, hogy az, mert dolgozni kell érte, és hogy hogyan lehet már egy huszonéves, független nőt egy harcos anyával egy napon említeni?! Milyen rohadékok vagyunk mi büdös, első feleségek, akik harcolunk azért, hogy segítsenek a gyerekek nevelésében a szegény férjek és egyáltalán a mindennapok monoton rutinjában, amitől működik egy család. Hogy együtt, közös (?) cél érdekében görgessük a köveket, hogy arccal egy felé nézzünk, ne csak a napsütésbe, hanem arra is, ahol talán kicsit borúsabb. Hogy úgy érezzük, lehet, hogy most szar, de együtt megoldunk mindent, mert tudjuk, hogy azért, hogy egy kapcsolat (nem csak házasság) jól működjön, együtt kell hozni kompromisszumokat. Is. És el kell fogadnunk, hogy van úgy, hogy éppen szar, mert bizony keményen csiszolódnunk kell egymáshoz, mindig, nem csak az elején. Erre jön egy okos pali, akinek a gyerekeit neveljük, az életünket a kezébe tesszük és szembe köp minket azzal, hogy izzadságszagú az egész.
De van remény, mert majd a második… Akkor majd szép lesz és nyugodt minden, a feleség is, meg majd a vitorlán elsuhanó hétvégék is, ahol a gyerek nem bőg, csak néha, az asszony sem pampog folyvást, hogy nyírjááá, má füvet, szedd össze a kutyaszart, és így tovább. Ha kedves olvasó, veled is történik ilyen, mint velem, ne kérdezd meg légyszi, hogy a lába a második feleségnek hányas, vagy mekkora köpenyt hord, mert a beszélgetés fonala amúgy is értelmetlenné válik, így teljesen fölösleges. Nem erről szól az egész. Ekkor magamban orcán csókoltam Terabithiát, s felhelyeztem őt egy kisebb házi oltárra: anyukám, van vér a pucádban, tudod mit, jól csinálod.
Aztán reggel lett megint. A „Remek Ember” nem úgy gondolta, mondta ő, én meg elhittem, de a magyar nyelv annyira szép, s olyan kifejező. A szavakat kimondtuk mind a ketten. Nyilván majd megnyugszunk, s mivel alapvetően bölcs asszonynak kéne lennem, majd veszek egy dezodort és szerte fújom otthon. Mert néha így megy ez… elnyomunk.
