Eltelik a kilenc hónap, amelynek nagy százaléka, igen, valljuk be, arról is szól, hogy zabálunk.
Eltelik a kilenc hónap, amelynek nagy százaléka, igen, valljuk be, arról is szól, hogy zabálunk. Aztán megszülünk és rájövünk, hogy már nem is annyira vicces témakör a mi evésünk. Mert hirtelen nagyon sok dolgunk akad, a sorban pedig majdnem utolsó a saját étkezésünk. Na jó, az utolsó a sminkelés és s fésülködés.
Mert ugye ha szoptatunk, akkor azért. Hiszen vagy szoptatunk, vagy gyereket cipelünk, vagy valamely végéből valamit törlünk, vagy fejünk. Vagy alszunk, ahol éppen vagyunk. Vagy fejünk. Vagy szoptatunk is még. És esetleg szoptatunk. Esetleg mindezeket egyszerre.És kedves anyuka, mikor eszik magácska?
Mert azt még jóindulattal sem mondhatjuk, hogy az a kis nasi, amely lecsúszott három órája, az bárminemű tápértéknek megfelelt. Megkezdődik a szélmalomharc a gyomrunkkal is, amely valamilyen oknál fogva még délben sem jelez, hogy anyukám, jó lenne ha már reggeliznél is! Tovább romlik a helyzetünk, amikor már nincs szoptatás, s ez sem inspirál arra, hogy megkeressük a lakásban a konyhát.
Én bevallom őszintén, csodálom azokat a nőket, akik igazi kis pöpec konyhatündérek. Lázba jönnek itt a fórumokon is egy jó kis recept hallatán és alig bírják visszafogni magukat, hogy azonnal el ne készítsék ezeket a családnak, dobva a klaviatúrát.
Nálunk, ritka kivételektől eltekintve, gyors, egyszerű, kommersz kaják születnek. Nővérem, aki remek szakács, ha megyünk a gyerekekkel, rövid időn belül etet. Mert titkon nem érti, hogy létezik az, hogy még nem haltunk éhen. Megvallva az őszintét, én sem mindig értem. Mert az rendben van, hogy néha, sátoros ünnepekkor kiteszek magamért és rittyentek valami nagyon fincsit. De minden nap? Amikor tovább tart a romok eltakarítása, mint maga az aktus?
A legnagyobb kínban akkor vagyok, amikor rajtaütésszerűen esznek, vagy is inkább ennének itt tesóm gyerekei, akik azért a jóhoz vannak szokva. És én annyira akarok valami finomat csinálni, de mégsem sikerül. Volt olyan, hogy nekiálltam valamilyen levest készíteni és félúton elfelejtettem, hogy mit, majd folytattam egy másikkal. Így lett fokhagymalevesből tojásleves. És szerencsétlenek megették. (Itt kérek tőlük elnézést)
A legnagyobb vesztesek azonban a gyerekek és a férj. Jó nevelés mindegyik, ugyanis bármit megesznek már. Továbbmegyek, a bölcsődei és óvodai koszt egyenesen megváltás volt nekik, olyat már csak mostanában hallok a lányomtól, hogy nem evett bent meg valamit. Biztosan lázadó korát éli. A legutóbbi hétvégi diskurzus azt hiszem, mindent elárul. A menü mézes-mustáros csirke volt, amely előre készített üveges termék. A két beszélni tudó tag az evés után így hálálkodik: „Ez a világ legfinomabb ebédje volt, köszönjük!” És tényleg csillogott a szemük.
A legnagyobb találmány szerintem (a mosógép és a mosogatógép után), ami engem mostanában megment (vagyis inkább a fiamat menti meg), a kaja-házhozszállítás. Két legyet ütök egy csapásra, mert ketteske változatosan és jót eszik, én meg ugye, lévén, hogy egy adagot rendelek, még fogyok is. Sőt, így már három legyet ütök, mert még spórolok is.
Van egy elméletem, miszerint azon nők, akik nagyon jók a konyhában, valami plusz génnel születtek. Vagy az is lehet, hogy én vagyok génhibás, nekem van kevesebb. Azért elárulom, így a végén, hogy vannak olyan tuti befutóim, amiket csak picit tudok elrontani. Ilyen a tepsis hús, amely egyben sül a zöldséggel, meg a krumplival. Néha azonban ezt is elégetem, vagy elolajozom. De nem csüggedek, lehet, hogy a fiam majd kiváltja belőlem a konyhamucit és képes leszek éjjel is lasagnát főzni, amikor megjön a buliból.
Addig is, maradok tisztelettel... a konyhának háttal.
