A balatoni nyaralást úgy tervezzük, hogy az ég egy adta világon nem fogunk semmit sem csinálni. Fekszünk a 40 fokban, aztán bekúszunk a vízbe, ott is fekszünk, majd újra, váltogatva a műveletet. Az a tény, hogy gyerekekkel vagyunk lent, gondolatban valahogy nem zavarja be ezt az álomképet.
Ugyan a nagyi is lent van velünk (hm, ő ott lakik, szóval inkább mi vagyunk ott vele), mi abban a pillanatban, hogy betettük a lábunkat a balatoni házba úgy érezzük, hogy a Balatonon művelhető passzív pihenést, nekünk aktív pihenéssé kell cserélni. Nyilván előjön belőlünk az a fene nagy urbánus mivoltunk, annak ellenére, hogy úton útfélen hangoztatjuk, hogy nekünk a város nem hiányozna, mennénk kecskét nevelni falura.
Visszakanyarodva a Balatonhoz, már a megérkezés utáni első órában látom a Remek Ember szemein, hogy buzog benne a tettvágy. Innentől kezdve a gyerekek szórakoztatása valahogy másodrendű problémává törpül, hiszen valamennyien próbálunk apa után rohanni. De ezt ő nem tudja, tehát fennhangon vezényel, hogy a gyereket el kell vinni görkorcsolyázni, az unokaöcsöt szörfözni, engem biciklizni, fiát úszni és még sorolhatnám a hirtelen ötleteket, melyek végrehajtását abban a pillanatban meg is kezdi.
Az egyik legjobb elfoglaltsága például a Férjnek a szörfözés. Néhány éve valahonnan beszerzett egy nagyobb darabot, azóta meggyőződése, hogy tud vele menni. Ez így is van, csak vízen nem megy neki. Egy ideig kijártunk a gyerekekkel nézni a csatáját a két méteres rúddal, és fene jókat röhögtünk rajta, de miután mindegyik gyerek feladatának érezte, hogy segítsen apának, begázolva a nádasba, inkább úgy éreztem, remek alkalom ez, amikor sunyiban picit pihenhetünk, nélküle.
A családi legendárium persze úgy jegyzi az összes próbálkozást, miszerint pont elmúlt a szél. A szél fújt, de nagyon erősen. Közeleg a vihar, ami behúzhatja a Balaton közepére. A szél fújt, de nem arra, amerre kellene. Mi nagyon röhögtünk, és úgy nem lehet szörfözni. Mindegy is, hála a magasságosnak, immár kettő darab szörfünk van, hátul a kisház bejáratának ékelve, ennek következtében a hátsó wc megközelíthetetlen, nyáron és télen a víz kinyithatatlan és elzárhatatlan. Mi mégis minden reggel úgy kelünk, hogy ma szörfidő van.
Mióta Panna tud biciklizni, rendszeresen visszük le a bringákat, Andrisnak a kis trónszékével hátul. Én nagyon szeretek biciklizni, főleg árnyékos időben, egyenes betonúton, körülbelül mínusz kettővel. Beszélgetni is szeretek közben. De ezzel csak én vagyok így, a másik kettő erősen sebesség függő. Elöl teker a Remek Ember, vágva a süvítő szelet a homlokával, utána a lelkes másfél méteres, én meg lemaradva hátul, keresve a réten a levegőmet.
A strandon töltött pillanatok remek lehetőséget kínálnak arra, hogy próbáljuk a gyerektől hárítani a Menjünk, Együnk, Vegyünk hármas csapdáját. OK, sült krumpli, vagy lángos, esetleg kukorica simán belefér. Szezononként egy világítós nyakbaizé, vagy napszemüveg is. De hogy azt a nyomorék ugráló asztalt és elektromos autópályát direkt a strand tövébe építették, hihetetlen! Minden nap alkudozás, hogy ki hova mehet be és hova nem. Mert amíg az ugráló asztal legalább megmozgatja a naptól amúgy is végkimerült gyereket, addig a gyerekbutítás maximuma egy tökömnyi autóban ülni és lépésben haladni körbe-körbe. De mivel fiam van, ez a vitánk még jó sokáig maradandó programja lesz a strandról való távozásnak. Általában lekenyerezem egy bambival (pfuj, pfuj, hülye anya), szóval cseppet sem vagyok jobban kint a vízből, mint egy sarokkal előbb, én mégis nyertesnek érzem magam.
Lent töltött időnk negyedik napján elkezdjük nézegetni a környék moziműsorait. Ez azért is érdekes, mert a legközelebbi mozi majdnem 70 kilométerre van. Hátrahagyva a nagymamára a gyerekeket, mintha máskor amúgy a tízpercre lévő moziba nem mehetnénk otthon, elautózgatunk oda-vissza két órát. És mindig úgy érezzük, hogy azért megérte.
Említettem már, hogy szeretünk ismerkedni a helyi erőkkel. Egyrészt mi szülők magunknak keressük a társaságot, másrészt a gyerekeknek. Rájöttem ugyanis, hogy hiába strand, Balaton, szánsájn miegymás, annyira fel vannak otthon nyomva ingerküszöbileg, hogy muszáj vadásznom nekik pajtikat. Ezen anyám sokat vitázott velem, hogy mit lihegem túl annyira a dolgokat, ellesznek ő itt egyedül is. Azonban az első nagyobb lélegzetvételnyi nyári turnus után, maga barátkozott hevesen a helyi fagylaltozóval, hogy a hasonló korabeli gyerekeit kicsit kölcsönvehesse délutáni hancúrra.
Hosszas munkálkodás után elmondhatjuk magunkról, hogy nagyjából ismerünk mindenkit. Ez egyrészt jó, mert mire eljutok az ötven méterrel távolabb lévő közértig, gyakorlatilag a létező összes pletyit magamba szívom, másrészt lassan mi is helyinek számítunk, így rólunk is mindenki tud mindent. És valljuk be, megvan annak a diszkrét bája, amikor esténként a helyiekkel kereokizol hajnalig, majd másnap a strandon visszalényegülsz nyaraló anyává, aki felváltva vadássza ki a vízből a gyerekeket és próbálja túlélni a másnapot egy fél Algopirynnel.
A napok ilyen tempóban úgy elsuhannak, hogy észre sem vesszük. Szó nem volt heverészésről, semmittevésről, s máris csomagolunk, úgy ahogy érkeztünk. A szomszédok örömére, mert a bepakolás és indulás sem halkabb az érkezésnél. Itthon pedig arra gondolunk, hogy a következő nyaraláskor nem csinálunk majd semmit, csak fekszünk, mert fáradtabban vagyunk túl a nyaraláson, mint mielőtt nekiindultunk. Én mindenesetre kívánok mindenkinek legalább olyan jó nyaralást, mint amilyen nekünk jutott!
