A nézelődést egy erre szakosodott boltban kezdtük, ahol teljesen magunkra hagyatottan szemléltük a kocsikat, tologattuk, próbálgattuk, végül súlya, fogása és színe alapján kiválasztottunk egyet, - mint később kiderült a bolt legdrágább kocsiját, amiért 179 ezer forintot kértek. Hát, nem adtuk meg érte, elmentünk viszont egy mások által ajánlott babakocsi szaküzletbe, ahol további két és fél órát töltöttünk el az egyik eladó segítségével. Ez a két és fél óra arra volt elegendő, hogy az eladóhölgy prospektus alapú részletességgel magyarázta el az üzletben kapható mind a harminc kocsi előnyeit, hátrányait és egyéb tulajdonságait.
További két óra fogdosás és tologatás után végül kiválasztottunk egyet, - lényegesen mérsékeltebb áron, mint az előző - természetesen egy olyat, amire az eladókisasszony is próbált minket rábeszélni, külön hangsúlyozva, hogy ez az utolsó darab, és már nem is jön több belőle. Ezzel a kocsival csak egy bajom volt, akárhonnan néztem, egyszerűen nem hittem el, hogy belefér majd a gyerekem, mert annyira szűk volt. A gyors válaszból azonban kiderült, hogy nem szűk az, csak szűknek látszik, mert a fejénél meg a lábánál ugyan nem túl tágas, viszont a derekánál kiszélesedik, és ennek demonstrálására az eladó hölgy bele is tömött egy játékbabát a kocsiba. A baba szegény még mozdulatlanul is teljes hosszában kitöltötte a kocsit, a kezei pedig a helyhiány miatt kétségbesetten meredtek az ég felé. Így hát erről a kocsiról is lemondtunk, viszont legalább kiderült, miért nem jön több belőle.
Ekkorra már kezdett az a gyanúm lenni, hogy most tulajdonképpen egy egészen új világ nyílik meg előttünk, és ez az egész babakocsi biznisz egy hatalmas kasztrendszer, amiben uralkodnak a quinnysek, meg a pegperegósok, és vannak azok a márkák, amiknek a nevét még az eladókisasszony is csak halkan és lesütött szemmel ejtette ki, így természetesen meg sem jegyeztük őket.
