A következő akadály a csomagolás és egyéb vidámságok, mikor is nagyjából 4 napig elméletben pakolok, szervezek, intézkedek és rendkívül boldog vagyok attól, hogy lehetséges, hogy az évszázadban először mindent pöpecül elintézek. Nem fog itthon maradni a fürdőruhám, a papucsom, a gyerekek alvós mackói és egyéb felejthetetlen darabjaink, különösen kiemelten a TB kártyák, nem! Most mindennel időben végezni fogok, hiánytalanul. Aztán eljön az indulás napja, amikor is nekiállok gyorsan kimosni, minek következtében a ruhák bizonyos százalákát vizesen szállítom, így a második sokk majd kipakoláskor ér, hogy bepálltak a ruhák. De ne szaladjunk ennyire előre!
Szóval rohamtempóban nekifeszülök a pakolásnak. Négy ember cuccát pakolni az utolsó percekben, a különböző pániklehetőségekre felkészülni, s közben a legkisebb versenyzővel is együtt lenni - bámulatos pillanatokat tud okozni. Az indulás előtti egyenesben eljön az a perc, amikor a háborús övezet lakásban, elkanászodott kölökkel és szétzihlált idegekkel feladom és kimegyek a kertbe, hogy számoljam a galambokat a fán. Miközben a remek ember teljes nyugalomban autózik haza, hogy neje, azaz én, mindent elintézett, bepakolt, kockás terítőben elemózsiát csomagolt és tündérien mosolyogva várja haza őt, hogy lesuhanjunk a Balatonra. De ez csak egy álom, rájöhetne erre ő is egyszer.
Az utolsó előtti pillanatban csukom be a bőrőndöket, amit az utolsó utáni pillanatban majd még kétszer kinyitok és a rendkívül hasznos dolgok mellé bepréselek majd olyan dolgokat is, mint ruha, gyógyszer, ami a játék és szabadidős cuccok mellett alig fér el a batyukban. És ez az a pont, amikor belép Ő, a logisztika mester, akit legtöbbször csak úgy emlegetek, hogy az agyunk. Amit én két órája pakolok, és nem fér be, hiába ültettem a bőröndre a szomszédot is, úgy elteszi, hogy lötyögnek a csomagjaink. Ettől én rendkívül ideges leszek. Egyrészt azért, mert már megint igaza lett, másrészt azért, mert ezt hangosan el is kell ismernem. Szóval szörnyű, na! Aztán itt vannak a bőröndökből kimaradt létfontosságú szatyrocskák. Kajás szatyor, útra egy, meg egy, ami a lenti hűtőbe kerül, egy, ami majd megy kifelé a kukába.
Ezeket persze rendszeresen összekeverjük, és bámuljuk a kukás cuccokat végig az M7-en, miközben kidobtuk a szendókat bőszen. Aztán van egy cipős szatyrocska, egy játékos zsákocska, egy az útra, egy a csomagtartóba, kell egy szatyor az éppen lent ünnepelendő ünnepek ajándékainak és így tovább. Én ezeket úgy pakolom, hogy közben hallom a remek ember szitkait: "Szatyooor nélkül, mindig megkérlek: szatyoooor nélkül!" Hiába, a dolgok nem változnak…
Nem tudom, máshol hogy van, de nálunk az utazás a legjobb katalizátor a veszekedésekre. A hangulat tetőpontja, amikor bezárjuk a kaput és mindannyian elhelyezkedünk. S ekkor kezdünk el visszafutkosni a bentmaradt szatyrokért, ilyenkor tereljük be a véletlenül kizárt kutyát a kerítésen belülre és ilyenkor üvöltjük le egymás fejét, hogy tulajdonképpen ki is tehet erről a káoszról, ahogy mindig indulunk. Mert az természetes, hogy nem én…
Ilyenkor a fejem speciel már lüktet. Mert ez az a pillanat, amikor a kicsi kitalálja, hogy a nagy ülésében akar utazni, amikor kiderül, hogy hátra tettük az úti játékokat és végleg eldől, hogy ez alkalommal is a két gyerekülés közé kell bepréselnem magam, mert Első András nem tágít az anyjától tíz centiméterre sem.
Aztán itt van az az apró momentum, hogy lett egy kocsiban hányós gyerekem. Mindig sejtettem, hogy egyszer visszakapom a sorstól azt, hogy az elsőszülöttem nyugodt és jól kezelhető, hát tessék, most bepótoltunk már az első két évben mindent. Miután már fény derült erre a hányós dologra, a család minden tagja árgus szemekkel lesi a legkisebbet és egy-egy furcsább szájtartás után egy emberként ugrunk rá: hányni kell? Mire a válasz száz százalékban az, hogy nem, s mi mindig teljes nyugalommal dőlünk vissza, majd meglepetten pislogunk a lehányt ölünkre, családtagunk tarkójára és ijedten retkes fiunkra. Takarító félóra következik, ami után az újra indulás már a fent ismertetett keretek között zajlik, persze azért rövidített változatban.
Aztán megérkezünk, kihömpölygünk a kocsiból néhány köbméter játékkal és utánozhatatlan szaggal mögöttünk, s hiába készül fel ránk rettegve szegény nagymama minden érkezésünk előtt, azt hiszem erre igazán nem lehet. S az egész mégcsak most kezdődik, hiszen hurrá, nyaralunk!
folyt. köv.
win
