Minden nagyi szeretné együtt látni családját, gyermekeit, unokáit – ők már csak ilyenek! Ha nem is ragaszkodnak ahhoz, hogy szenteste nagymamától nagymamáig vonuljon a kis család, másnap ugyanez lehet a probléma. Jó tehát, ha minél előbb összehívjuk a családi kupaktanácsot és elhatározzuk a menetrendet, így arra is van idő, hogy az esetlegesen felkavart kedélyek lenyugodjanak.
Vannak családok, ahol nem okoz gondot, ha nem pont szenteste találkoznak, van, ahol ez olyan sértődéssel járna mindez, hogy egyszerűbb, ha megadjuk magunkat. Ha –eléggé el nem ítélhető módon- arra jutunk, hogy a szenteste a kis(!!!) családé, és konfliktus ide, konfliktus oda, bevállaljuk a sértődést, ezt mindenképpen határozottan, de szeretetteljesen tegyük. Ne felejtsük el, hogy attól, hogy valami nem úgy történik, ahogy rokonaink szeretnék, mi még szerethetjük őket, és fordítva: ha valamit nem úgy tesznek, ahogy nekünk tetszik, attól még nem biztos, hogy nem szeretnek!
Ideális, ha a párkapcsolatban ez nem okoz feszültséget, de sajnos ez nem így szokott történni: ebben az időszakban leggyakoribb a „te anyád, én anyám” típusú veszekedés. Attól, hogy pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy csapdában vagyunk, még nem könnyebb megoldani a kérdést. Legtöbbször hamis a kompromisszum: idén az én anyáméknál, jövőre a tiédnél – a gyakorlatban nagyon sokszor ez azt jelenti, hogy egyik évben az egyik család sértődik be, a következőben pedig a másik.
Fontos, hogy ha „megadjuk magunkat”, tehát valóban egyik családtól a másikig vonulunk, akkor már ne tegyünk szemrehányást, hiszen a saját döntésünk volt. Nem tehetünk senkit felelőssé azért, mert nem vettük fel a kesztyűt. Őszintén szólva én például megadtam magam. Vágytam a „kiccsalád” békéjére, de fájt volna szomorúságot látni magam körül, úgy gondoltam, a két ünnep között máskor is találhatunk a szűk család fenyőillatú intimitására alkalmat.
A nővéremnek fontosabb volt a kérdés, ő ragaszkodott ahhoz, hogy huszonnegyedikén este otthon legyenek: ez is működik. Barátnőmnek már kicsit nehezebb volt. A „nem terveztük, hogy szentestén megyünk” udvarias válaszra érkezett a kérdés: „akkor mi hányra menjünk hozzátok?” Nem egy év volt, mire a szülők beletörődtek: a gyerek felnőtt, saját családja van, náluk a szenteste az övéké – együtt, egyedül. Majd másnap találkoznak úgy, hogy valóban örülni tudnak egymásnak. A lényeg az, hogy elfogadjuk saját döntésünket. Ha megyünk, menjünk vidáman, ne mártírszerepben, savanyúan, „én megmondtam” arckifejezéssel üljük végig az ünnepet. Mi a vándorcigányok szabad lelkével járunk-kelünk: itt is karácsony, ott is, ünnep az egész nap. A testvérem otthon van, de nincs közben lelkifurdalása – és ez a lényeg! Ha már döntöttünk, hangoljuk rá magunkat tiszta szívvel!
A lehetséges konfliktusok mellett a karácsony az egyik legszebb időszak az évben. Érzik ezt a gyerekek, még a legkisebbek is. Megváltoznak körülöttük a fények, a hangok, az illatok. Mindenki titokzatos, mindenki a másikat lesi: vajon minek örülne. És ha már így van, a kisgyermekes anyuka is elmondhatja (mondja el bátran) vágyait. Ebben az időszakban például könnyebb megszervezni, hogy eljuthasson párjával moziba, színházba. Bár a színházjegy ma már nem olcsó, ajándékba kapni (vagy ajándékozni) dupla öröm lehet.
Úton-útfélen hallom barátaimtól, ismerőseimtől: „majd a két ünnep között…” Tervezgetjük a baráti találkozásokat, kirándulásokat, kiadósabb pihenést. Pedig a két ünnep között mindössze öt nap áll rendelkezésünkre. Nem érdemes „túltervezni”, mindenre úgysem jut idő.
B. Szabó Éva
