Keresztes Tamással és Jordán Adéllal az Isteni műszak díszbemutatója után beszélgettünk színházról, együtt játszásról, és az alagútról, aminek már látják a kezdetét.
Férj és feleségként ugyanabban a színházban játszotok, és a vásznon is gyakran feltűntök együtt, legutóbb például a Nagyanyám köldöke című rövidfilmben házaspárt alkottatok. Sokszor gondolnak együtt rátok a rendezők?
Jordán Adél: Szerintem nem biztos, hogy összeosztanának minket, ha nem lennénk egy pár az életben is. Egyébként meg nem is vagyunk olyan gyakran pár. Az igaz, hogy sokat vagyunk együtt a színpadon, most például a Végítélet napját próbáljuk a Katonában, ahol szintén egy színpadon állunk, de azért párt ritkán játszunk. Először a Voyzeckben játszottunk együtt, Tamás a címszerepet, én meg Marie-t, akkor született a fiunk, és Ascher Tamás már az elejétől bennünk látta a párt, de ezek inkább furcsa véletlenek.
Keresztes Tamás: Sosem gondolkoztam ezen, de szerintem jól mondtad, ha nem egy pár lennénk, akkor kevesebbszer játszottunk volna szerelmeseket. Az pedig, hogy ebben a filmben együtt játszunk teljesen véletlen.
Hát, az azért kevésbé lehet véletlen, hogy ennyi Katonás játszik az Isteni műszakban..
J.A.: Márk (Bodzsár Márk, a film rendezője - a szerk.) sokat járt színházba, különösen a Katonába, eléggé megalapozott volt a választása.
Tamás, ez az első filmfőszereped, hogy érzed magad a díszbemutató után?
Szerintem ez egy nagyon jól sikerült film, és eléggé különleges hang a magyar produkciókat tekintve. Nem éreztem, hogy erőlködne vagy utánozni próbálna. A díszbemutatón magam is a nézőjévé tudtam válni, szóval most boldog vagyok.
Van egy olyan érzésem, hogy az Isteni műszak Kistamása konkrétan rád lett írva.
Merthogy ez valahogy így is történt. Márkkal több ízben dolgoztunk együtt, először akkor, amikor kijöttem az egyetemről, szerepeltem a vizsgafilmjében, meg több kisfilmjében is. Ő annak a híve szerintem, hogy muníciókat gyűjtsön. Valamiféle csapatot szeretett volna létrehozni, így nem is volt kaszting, hanem egyből hozzánk jött és elmesélte, hogy elkezdett kibontani egy történetet egy újságcikkből. A forgatókönyvírás bizonyos fázisaiban megmutatta, hogy áll, mi hozzászóltunk, és amivel egyetértett, azt beemelte a könyvbe.
Akkor ez merőben más forgatás volt, mint a megszokott, hiszen ahelyett, hogy beraktak volna titeket egy kész forgatókönyv által megteremtett szituációba, szinte együtt találtátok ki az egészet. Sok improvizációval?
K. T.: Sok olyan dolog született a forgatáson, amiről sejtésünk sem volt korábban, de ez annak is köszönhető, hogy a magyar színészeket nagyon nehéz leegyeztetni filmszerepre. Itt nem lehet azt csinálni, hogy két hónapot készülünk úgy, hogy csak ezzel foglalkozunk, és tulajdonképpen lerendezzük az egészet. Ettől függetlenül sokat próbáltunk, szándék is volt, hogy minél többet tudjunk a filmről, magukról a szituációkról, meg arról, hogy színészként hogyan kell jelen lenni ezekben a jelenetekben már a forgatás kezdete előtt. De mindent nem lehetett lepróbálni. A helyszínek sokat adtak a jelenetekhez, illetve, hogy tudtuk, ma vesszük fel azt a jelenetet, amiről már két és fél éve beszélünk. Márk pedig elég bátran mert újat gondolni a forgatás pillanataiban is, annak ellenére, hogy neki meg már három és fél éve a fejében volt az egész film.
Azért is volt jó volt látni ezt a filmet, mert mintha lenne remény...
J. A.: Azok a produkciók, amik most ezzel, és ez után a film után elindultak, nagyon biztatóak.
Látjuk az alagút végét?
J.A.: Pontosabban az elejét látjuk.
K.T.: Az alagútról jutott eszembe, hogy pontosan egy évvel ezelőtt, október 15-én kezdett forogni az Isteni műszak, ma pedig, október tizennegyedikén bemutatták a filmet. És azóta, hogy ezt elkezdtük, több filmben szerepeltünk, olyanokban, amik még nincsenek készen. Ezt én magamban csend előtti viharnak neveztem el, mert engem is meglepett, hogy egyszercsak filmekben lehetett most játszani.
De miért nem vagy akkor optimista?
K. T.: Annyira váratlan ez az egész. Persze titkon azért optimista vagyok...
J. A.: Váratlan, de amik meg forognak, vagy amiket kicsit belülről is ismerünk, azokban tényleg van fantázia. És az is fontos, hogy itt most nem a mennyiségről van már szó, hanem végre igazi kihívásokról.
