Szülőként valószínűleg mindannyian azt szeretnénk, ha gyerekünk kiegyensúlyozott lenne, jól boldogulna az életben és velünk is jó kapcsolatot ápolna úgy a születésétől kezdve nyugdíjas koráig. Sajnos, erre semmi garancia nincs, még akkor sem, ha mi mindent jól csinálunk – ugyanakkor azért léteznek olyan, tudományosan alátámasztott módszerek, amelyek növelik a „sikeres nevelés” esélyét. Talán a legtöbbet vizsgált ilyen módszer az úgynevezett érzelmi fejlesztés.
John Gottman és munkatársai évtizedekig vizsgálták a szülő-gyermek interakciókat különböző helyzetekben, és ezek alapján többféle szülői hozzáállást azonosítottak be. A vizsgált gyerekeket aztán figyelemmel kísérték, és megnézték, melyik típusú nevelésnek milyen későbbi hatásai vannak. A tapasztalatok arra utalnak, hogy a legjobb módszer az érzelmi fejlesztő típusú nevelés: az ilyen szülők gyerekei később ellenállóbbak lettek a stresszel szemben, jobban bírták a kamaszkor nehézségeit, jobban teljesítettek az iskolában és kevesebb pszichés zavarral küzdöttek.
Gottman nemrég magyarul is megjelent könyvében rendkívül gyakorlatiasan, ugyanakkor tudományos alapossággal foglalja össze, mit is jelent ez az egész, miért nagyon fontos, és konkrétan mit kell csinálni – ha csak egyetlen könyvet olvas el a gyereknevelésről, akkor az legyen az!
Milyen típusú szülő vagyok?
A szakember összesen négy szülőtípust azonosított be, amelyek leírásából viszonylag könnyű magunkra ismerni, de ha nem megy, a könyvben találunk egy erre vonatkozó kérdőívet is. A négy alaptípus között persze vannak átmenetek, az azonban biztos, hogy nem mindegyik szülői hozzáállás tesz jót a gyereknek.
A legjobb, ha érzelmi fejlesztő szülők vagyunk: az érzelmi fejlesztő szülők gyerekei képesek lesznek felismerni és szabályozni saját érzéseiket, megoldani problémáikat, önértékelésük stabil lesz és társas helyzetekben jól kijönnek másokkal.
Akik nem érzelmi fejlesztő szülők, azokat három csoportba sorolják, az alapján, hogy mit kezdenek a gyerek negatív érzelmeivel – vagyis hogyan viselkedünk, amikor a hároméves visít, a nyolcéves zokog, vagy épp a kamasz ajtót csapkod és duzzog.
1. Elutasító szülők: akik semmibe veszik vagy bagatellizálják a gyerek érzéseit.
2. Helytelenítő szülők: akik ennél eggyel tovább mennek, és kifejezetten megszidják vagy megbüntetik a gyereket, ha negatív érzést mutat.
3. Laissez-faire, vagyis be nem avatkozó szülők: akik elfogadják a gyerek negatív érzelmeit és együttéreznek azzal, de nem állítanak korlátokat és megoldást sem kínálnak.
Mi baja lesz a gyereknek attól, ha a fenti három módszer valamelyikébe tartozunk? Az elutasító szülők jelentéktelenként kezelik gyerekeik érzelmeit és/vagy igyekeznek gyorsan elterelni róluk a figyelmet. Ebből a gyerekek megtanulják, hogy érzéseik nem jogosak, azaz ne figyeljenek arra, mit éreznek, ami pedig eléggé meggátolja az érzelemszabályozás megtanulását.
Az ilyen gyerekek nehezen kezelik saját érzéseiket, társas nehézségeiket, nagyobb hatással van rájuk a stressz. A helytelenítő szülők, akik még kritizálják vagy büntetik is az érzelemkifejezést, ugyanezt okozzák, csak nagyobb mértékben.
A laissez-faire szülői stílus elsőre nem is tűnik olyan rémesnek, hiszen a gyereknek mindent szabad, érzéseit kifejezheti, megértést kap – eddig szuper. Csakhogy ha nem kínálunk útmutatást a viselkedésre vonatkozóan, nem tanítunk problémamegoldó technikákat a gyereknek és nem szabunk határokat, akkor a gyerek nem tanulja meg szabályozni az érzéseit, nehezen fog tudni koncentrálni és nehezebb lesz számára a barátkozás, a közös játék más gyerekekkel (később meg más felnőttekkel).
Nem direkt csináljuk
Sok szülő merő jó szándékból hagyja figyelmen kívül a gyerek érzéseit, mintha az nem számítana – vagy épp ezzel akarják bátorságra, kitartásra nevelni. A rémálmából sírva felébredő ötévesnek például jó szándékkal azt mondjuk: „nincs mitől félned” – a gyerek azonban az ilyen helyzetekben elfogadja a szülő értékítéletét és saját érzéseit kérdőjelezi meg.
Ha ezt sokat csináljuk, a gyerek megtanulja, hogy ő úgyis „rosszul érez”: ha mindig érvénytelenítjük az érzéseit, elveszíti az önbizalmát, rosszabb esetben nem tanulja meg beazonosítani és kezelni a negatív érzéseket, ami pedig a kiegyensúlyozott élet egyik fontos alapja.
A legtöbb szülő a saját gyerekkorából hozza ezeket az automatizmusokat: örököljük a gyerekek érzelmeinek figyelmen kívül hagyását szüleinktől, ahogy ők is örökölték nagyszüleinktől. Néha tudatosan veszünk át helytelen nevelési mintákat („apám is vert, mégis rendes ember lettem”), gyakrabban öntudatlanul, automatikusan ismételjük, amit gyerekként tapasztaltunk.
A gyerekekkel való együttérzés pedig valóban nem könnyű feladat, hiszen a hároméves problémái (leesett egy gombóc fagyi, nem tudja felvenni a kedvenc nyuszis pólóját, mert mosásban van, az a kisfiú elvette a homokozólapátomat, igaz, hogy itt egy másik, de nekem az kell) felnőtt szemmel gyakran megmosolyogtató kis bagatell hülyeségnek tűnnek. A hároméves számára azonban ezek ugyanolyan horderejű problémák, mintha mi leejtenénk egy egész üveg 2007-es évjáratú Chateau Latour vörösbort, a fontos tárgyalás napján nem találnánk a power dress-ünket, és reggel kiderülne, hogy kollégánk bitorolja ergonomikus irodaszékünket, nekünk meg hagyott egy kissámlit.
Nyugi, meg lehet tanulni!
A szakember szerint mindenkiből válhat érzelmi fejlesztő szülő, csak akarni kell, na meg megtanulni hozzá néhány technikát és gyakorolni őket. A nehézségek jelentős része ugyanis abból fakad, ha az ember nem érzelmi fejlesztő családban nőtt fel – így könnyen lehet, hogy saját érzelmeit sem tudja beazonosítani vagy jól kezelni.
Az első lépés tehát az lesz, hogy legyünk tisztában a saját érzelmeinkkel: az érzelmi tudatosság azt jelenti, hogy képesek vagyunk felismerni saját érzéseinket és beazonosítani azt, hogy a másik ember vajon adott szituációban mit érezhet. Ehhez kapunk a könyvben egy ún. érzelmi tudatosság-tesztet is, amit kitöltve kiderül, hol állunk ezen a skálán - ha pedig rosszul, akkor néhány tippet az érzelmi tudatosság fejlesztéséhez.
A második lépés, hogy legyünk tisztában a gyerek érzelmeivel – vagyis amikor épp visít, zokog vagy duzzog, akkor képesek legyünk viszonylag jó közelítéssel megtippelni, hogy most ez a gyerek éppen vidám, szomorú, szégyenkezik, nyugodt, dühös, frusztrált, unatkozik, megalázott, fél, meglepett, vagy micsoda. Ha eddig eljutottunk, az már fél siker, ugyanis az érzelmi fejlesztés az alábbi lépésekből áll:
1. Azonosítsuk be, mit érez most a gyerek.
2. Ismerjük fel a lehetőséget, hogy most taníthatunk valamit a gyereknek és/vagy közelebb kerülünk hozzá.
3. Hallgassuk meg a gyereket, és ismerjük el az érzés jogosságát.
4. Segítsünk a gyereknek abban, hogy megnevezze a saját érzéseit. (A kutatások szerint az érzelmeink megnevezése már önmagában egy kicsit nyugtató hatású az idegrendszerre).
5. Jelöljük ki a határokat és/vagy segítsünk megoldani a problémát: hiszen bármilyen érzést elfogadunk, de bármilyen viselkedést nem.
Vagyis a visító háromévesnek mondjuk azt, hogy „ilyen mérges vagy? Látom, hogy nagyon mérges vagy, én is nagyon mérges lennék, ha elvennék a játékomat! De megütni akkor sem szabad Pistikét. Nézd, mi lenne, ha... (megoldási javaslat)”.
Minél nagyobb a gyerek, annál nagyobb a tér a párbeszédre – vagyis a kiskamasz lánnyal megbeszélhetjük, mit érez, amikor szünetben nélküle vihorásznak a barátnői, biztosíthatjuk róla, hogy hasonló helyzetben mi is rosszul éreznénk magunkat, majd ezt követően kitalálhatnánk közösen lehetséges megoldásokat.
A legfontosabb, hogy egyik lépést sem szabad kihagyni: az együttérzés nélküli határszabás és tanácsadás nem sok mindenre jó, de az sem jó, ha csak együttérzünk és sosem szabunk határt a viselkedésnek vagy nem segítünk a problémamegoldásban.
Az apák szerepe
Gottman kutatásai során még egy nagyon fontos és sokszor elhanyagolt dolog is kiderült. A legtöbb nevelési szakkönyv ugyanis kimondva vagy kimondatlanul anyáknak íródott. Az anyák általában több időt töltenek a gyerekkel (főleg pici korában, de sokszor később is), hiszen apa dolgozik és a gyereknevelés hagyományosan női szerepkör. A korai pszichológiai elméletek még ehhez képest is végtelenül túlhangsúlyozták az anya szerepét: mintha az anya-gyerek kapcsolat kettősén kívül csak valahol a távolban létezne egy harmadik szereplő. Pedig apának akkor is nagy szerepe van, ha időarányosan esetleg valóban kevesebbet van jelen.
A kutatások ugyanis azt állapították meg, hogy a gyerekek fejlődésére hatalmas hatással van az, hogy apjuk melyik fenti csoportba tartozik. Természetesen az anya milyensége is befolyásolja a gyerek fejlődését, de az apa hatása sokkal szélsőségesebb, mint pozitív, mind negatív irányba. Az érzelmileg eltávolodott, kritikus apák hatalmas károkat tudnak okozni: az ilyen gyerekek rosszabbul teljesítenek az iskolában, többet verekszenek és az egészségi állapotuk is rosszabb.
Ezzel szemben az érzelmi fejlesztő típusú apák rendkívül jó hatással vannak gyerekeik fejlődésére: az ő gyerekük nagyobb eséllyel lesz jó problémamegoldó és könnyebben kezeli későbbi társas kapcsolatait – azaz apaként rengeteget tehetünk gyerekünk érzelmi jóllétéért.
Jó, köszi, de mi van, ha szakad az eső, késésben vagyunk és fagyiért hisztizik?
A szakember szerint szerencsére nem kell minden egyes pillanatban az érzelmi fejlesztést „csinálnunk”: vannak olyan esetek, amikor igen nehezen menne vagy épp totál lehetetlen. Ilyen helyzet, amikor szorít az idő: ha tényleg komolyan sietünk valahova, akkor úgyse tudjuk hitelesen előadni, hogy most ráérünk meghallgatni és komolyan venni a csemetét. Persze, érdemes azért súlyozni: ha az érzelmi fejlesztés miatt fél órával később érnénk a játszótérre, az talán nem olyan nagy gond, mint ha családilag lekéssük a Budapest-Vancouver járatot.
Érzelmi fejlesztésre alkalmatlan helyzet az is, ha a szülő épp idegbeteg: fáradt, stresszes, nyúzott, kimerült, feje fáj. Ilyen pedig szinte biztosan előfordul szülőségünk során, talán egynél többször is. Gottman szerint ezekben a helyzetekben az a megoldás, hogy halasszuk az érzelmi fejlesztést egy későbbi időpontra. Ezt meg is mondhatjuk a gyereknek – hogy most nem tudunk ezzel foglalkozni, de majd este lefekvés előtt / holnap ebéd után / később megbeszéljük. Persze ilyenkor azért illik valamikor később valóban időt szakítani a dologra, hiszen ha minden egyes konfliktushelyzetre azt mondjuk, hogy „majd később megbeszéljük”, de a később sose jön el, az már nem érzelmi fejlesztés.
