Az anya és a csecsemő közötti bőrkontaktus fontosságára az utóbbi években gyakran felhívják a figyelmünket. A bőrkontaktus ugyanis hatással van a szubjektív jóllétükre, és ezenkívül még egy csomó egészségügyi mutatóra is, beleértve az agyfejlődést. De hogyan lehetséges az, hogy az ölelgetéstől okosabb lesz a baba? És mit jelent egyáltalán a bőrkontaktus? Elmagyarázzuk.
Kengurubébik kényszerből
A bőrkontaktus fontosságára egy koraszülöttekkel foglalkozó kutatás hívta fel a figyelmet az 1980-as években. A dolog jó példa arra, amikor a kényszerűség szül jó megoldásokat, a kengurumódszert ugyanis azért vezették be a szakemberek, mert az adott kórházi osztályon (Kolumbiában) nem volt elég inkubátor. Miután arra lettek figyelmesek, hogy az anyjukra vagy a nővérekre kötött babák meglepően jól teljesítenek, elkezdték a dolgot tudományos igénnyel is vizsgálni. A kengurumódszert azóta már a WHO is ajánlja, habár nem az inkubátor helyett, hanem mellette, vagy az abból való kikerülés után.
A nyolcvanas években emellett egyre jobb technológiák születtek a koraszülött babák életben tartására. Ami az idegrendszer fejlődését illeti, az uralkodó nézet az volt, hogy az embercsecsemők (koraszülöttek és időre születettek is) fejletlen idegrendszerrel jönnek a világra, és idegrendszerük fejlődése a megszületést követően folytatódik. Nagyjából magától.
Mivel a szakemberek úgy gondolták, a baba agyfejlődése magától is megy előre a maga útján, ezért igyekeztek a testi működésekre koncentrálni, azaz a betegségek gyógyítására, az adott esetben éretlen légzőrendszer miatt kialakult komplikációk kezelésére, és a megfelelő és kiegyensúlyozott táplálásra.
Az orvostudomány fejlődésével egyre korábban született koraszülötteket is életben lehetett már tartani, és egyre jobb kütyük készültek számukra. A koraszülött- és csecsemőosztályok ugyanakkor a 20. század második felében inkább kizárták a szülők jelenlétét. Ez az út azonban, mint kiderült, mégsem volt ideális, legalábbis ami az idegrendszer fejlődését illeti.
Minél több, annál jobb
Az utóbbi évtizedek kutatásai ráirányították a figyelmet arra, hogy az újszülött babának több szempontból is jót tesz a bőrkontaktus: megnyugtatja a babát, ezzel csökkentve a szervezetében a kortizol nevű stresszhormon szintjét. A kortizolszint az agyfejlődésre is hatással van: túl hosszú ideig tartó túl sok kortizol még felnőttkorban is káros az agyunknak.
A bőrkontaktus, illetve az anyától való elválasztás emellett egyes géneket is képes aktiválni a baba szervezetében. Állatkísérletben és embereknél is kimutatható, hogy ha a babát vagy patkánybébit rendszeresen elragadják az anyukájától, akkor az egyik fontos, a stresszkezelésért felelős génje „kikapcsolódik”, ettől pedig felnőve jóval érzékenyebb lesz a stresszhatásokra, mint a sokat babusgatott és ölelgetett kortársai. (Nyugalom, bár a patkánybébiket tényleg elragadták az anyukájuktól a kutatók, és utána megvizsgálták az agyukat, de az emberbébikkel nem csináltak ilyet, itt más, közvetett módszerekkel dolgoztak.)
A stresszkezelésért felelős gén mellett egy másik gén, az oxitocinreceptor génje is hasonlóképpen reagál a babakori szeparációra, ennek a génnek pedig fontos szerepe van a szociális kommunikációban. Az oxitocin receptor gén „kikapcsolása” rugalmatlanabbá teszi az embert szociális helyzetekben, sőt az autisztikus tünetek esélyét is növeli.
Úgy tűnik, a szeparáció, illetve a bőrkontaktus hatása ezekre a génekre dózisfüggő: azaz minél többet babusgatják a babát, annál jobban jár az idegrendszere, és minél többször elszakítják az emberi (állatkísérletben a patkányi) kontaktustól, annál rosszabbul.
A bőrkontaktus megléte a tudományos adatok szerint megnöveli a szoptatás esélyét és hatékonyságát. A sokszor bőrkontaktusba kerülő babák emellett általában nyugodtabbak, és jobban kommunikálnak anyjukkal. A kutatók a bőrkontaktusnak hátrányos hatását nem találták.
A nap 80-90 százaléka az anyamajmon
A témával foglalkozó szakemberek egyébként elég szigorúak a dózist illetően: úgy tűnik, állatkísérletekben az újszülött csecsemőnek már a napi 10-20 százalék elválás is sok. Azaz a nap 80-90 százalékát szorosan egy felnőtt majmon (ideális esetben az anyukájukén) kell tölteniük ahhoz, hogy stresszérzékenységük ne nőjön.
Az újszülött embercsecsemők még normál szülés esetén sem töltenek ennyit anyjukon, az inkubátorba kényszerülő koraszülöttekről nem is beszélve. A szakemberek szerint ezért törekedni kell arra, hogy a koraszülöttosztályokon a szülők is részei legyenek a gondozásnak, és hogy a babáik minél több időt tudjanak velük szoros kontaktusban tölteni.
