Nem rég megjelent egy pszichológiai oldalon egy írás arról, mik azok a mondatok, amiket semmilyen körülmények között ne mondjunk a gyereknek, mert ártunk neki. Arra is tesz javaslatokat a cikk, hogy miket érdemes helyette megfogalmazni. Mi is beszámoltunk erről.
Összességében az a mondanivaló, hogy ne a gyereket minősítsük, hanem a tettét. Ne mondjuk például, hogy „az őrületbe kergetsz!”, sem azt, hogy „mi a baj veled?!”, mert ezekkel bűntudatot és szégyent keltünk benne, azt sugallva, hogy valami baj nyilván van vele, illetve, hogy ő felelős az érzéseinkért.
Arra is felhívja a figyelmet, ne próbáljunk félelemkeltésre, fenyegetőzésre alapozni a nevelésben. Inkább fogalmazzuk meg, milyen viselkedéssel nem értettünk egyet, magyarázzuk el, miért nem, és adjunk alternatívát, mit csinálhatna helyette.
Biztos sokakban felmerül, lám, mennyire messze van egymástól a való élet és az elmélet. Vajon kinek a száján nem csúsznak ki ilyesfajta mondatok, mint hogy „az őrületbe kergetsz”? Ha az ember ideges, márpedig a gyereknevelés során ez gyakran előfordul, aligha tudja mindig a legújabb lélektani eredményeknek megfelelően, szakszerűen előadni kritikáját.
Ráadásul, ha megnézzük a fenti mondatokat, ezek nem is a legdurvábbak közé tartoznak. A fenti példákat még el tudjuk képzelni egy alapvetően jó és szeretetteljes kapcsolatban is. Sokkal fájdalmasabb, ha a szülő száján olyasmi csúszik ki, hogy „ha ezt teszed, nem is szeretlek”, pláne, hogy „bárcsak meg se szültelek volna!”.
Az is árnyalható, amit a cikk kifogásol, hogy bűntudatra és félelemre nem szabad alapozni a gyereknevelés során. Azt hiszem, nincs egészséges személyiség ezek nélkül az érzések nélkül, ezek az érettség velejárói. A szégyen valóban nem támogatandó, ilyenkor az ember más előtt nem akar kínos helyzetbe kerülni, ez nem annyira autonóm érzés, ám a félelem előre jelzi, hogy valami rosszra készülünk, a bűntudat pedig, hogy olyat tettünk, ami értékrendünkbe ütközik.
Ha ezek túl erősek, megbénítják a személyt, gúzsba kötik és megkeserítik az életét, de a létezésükre szükség van. Az egészséges gyereknél pedig megjelennek ezek az érzelmek. A bűntudatra utaló jelek egyben annak jelzői, hogy kialakult a felettes én, a személyiségrész, ami immár belülről vezérli az embert, akkor is, ha nem fenyeget a lebukás vagy valamilyen külső büntetés veszélye.
Érdemes leszögezni tehát, hogyha a gyerek bizonyos helyzetekben fél (akár a szülő reakciójától), vagy bűntudatot érez, az nem jelenti, hogy a szülő hibát követett el. De valóban igaz, hogy jó, ha nem ez áll szülő és gyerek kapcsolatának középpontjában, ha nem az ezekkel való manipulációról szól a nevelés.
Ne a gyereket, hanem a viselkedést utáld
Az is mindenképp igaz, hogy próbáljuk elkerülni a gyerek minősítését, megbélyegzését, és inkább helyezzük a hangsúlyt az adott viselkedésre. Így nyitva hagyjuk számára a lehetőséget a változtatásra. Ha elhitetjük vele, hogy rossz (rosszindulatú, hazug, idegesítő stb.), akkor elkeseredik vagy haragudni fog, de nem lesz motivált, hogy változtasson, épp, mivel hisz nekünk. Ha rossz, gonosz, akkor úgyis mindegy.
Valóban jobb az a fajta üzenet, hogy jónak tartjuk őt, olyannak, aki képes a jóra, de néha a rosszat választja (vagy belecsúszik), és arra próbálunk hatni, ez minél ritkábban történjen meg.
Oké, de mit mondjak, ha mégis kicsúszott a számon egy rossz mondat?
Mégis, felmerül, mit tegyünk, ha kicsúszott egy rossz mondat a szánkon. Először is, ne ijedjünk meg, mindenkivel előfordul! Másodszor is, mindent meg lehet beszélni. Valójában már az egészen kicsi gyerekkel is érdemes, akár olyannal, aki még beszélni sem tud, és erősek a kétségeink, mennyit ért meg a mondandónkból.
Mégis, a szülő attitűdje átmegy, valamit megért a belső állapotunkból, a mondandó hangulatából. Meglesz a gyümölcse, ha valaki komolyan veszi a gyereket, saját magát, a kapcsolatukat, és veszi a fáradságot, hogy lehiggadva elmondja: „figyelj, az előbb azért mondtam, hogy az őrületbe kergetsz, mert nagyon megharagudtam rád, mert hiába kértem, ne fröcsköld a spenótot a falra, te folytattad. De ugye tudod, hogy szeretlek! Csak szeretném, ha szót fogadnál. Fáradt vagyok, és nem spenóttakarítással akarom tölteni az egész napot, hanem olvashatnánk helyette mesét, mehetnénk a parkba.”
Az ilyen szülők meglepődve tapasztalják, hogy az egészen kicsi, három éves gyerekek is milyen árnyalt visszajelzéseket adnak a saját érzelmeikről, hiszen beletanulnak, hogy ezekre lehet figyelni, meg lehet fogalmazni. Ez pedig nemcsak a szülő-gyerek kapcsolat szempontjából fontos, hanem a gyerek későbbi lelki egészsége szempontjából is, mert sokkal védettebb mindenféle érzelmileg megterhelő helyzettel szemben, aki képes megfigyelni, mi zajlik le benne, azaz érti magát, az érzelmi reakcióit. Más szóval, van önismerete.
Nem mindegy, miket mondunk, de a szavaknál fontosabb, amit gondolunk, ahogy magunkhoz és a gyerekhez viszonyulunk. Ha az az alaphangulat, hogy a szülő vállalja a felelősséget az érzelmeiért, azért, ha kiborult a bili nála, akkor nem fogja a gyereket megbetegíteni a mondat, hogy „mi a baj veled”. Utána helyére kerülhet, hogy tehetetlen volt a szülő, ideges volt, a feszültsége fogalmazódott meg ebben a mondatban.
Azt is próbáljuk megérteni, miért viselkedett úgy!
Aztán, ahogy megnyugszik a szülő, ránézhet, vajon a gyerek miért viselkedett úgy, ahogy. Valószínűleg nem azért, mert „baj van vele”. És utólag is megértheti, mi volt a gyerek szándéka, mit akart a „rosszalkodással”, akkor sem késő visszajelezni, hogy érti őt. Persze, nem mindegy, hogy az utólag az két perc múlva következik be, vagy két nap múlva, mert az valóban árt, ha addig feszültségben van mindenki. De ha csak pillanatokról beszélünk, és közben eszmél a szülő, hogy elveszítette az önkontrollt, és képes megnyugtatnia magát, majd a gyereket, akkor mindent tisztázni lehet.