Dédi elment. Mindenféle előzetes szólás és felkészülés nélkül. Egyszercsak nincs többé. És én azon agyalok, vajon hogyan fogom ezt megmondani a gyerekeknek, ha még én magam sem értem.
A Dédi igazi jelenség volt. Egész lényét az éltette és vitte előre, hogy másoknak segíthessen: vasalt, főzött, mostott, takarított, gyerekfelügyelt – és mindezt nem csak a közvetlen családtagok, de az egész rokonság, sőt a háztömb, sőt lényegében az egész város számára. Ha a szomszéd felesége beteg volt, ő vigyázott arra, a család rendesen egyen, amikor hozzánk jött, nem tudtam úgy eldugni a vasalnivalót, hogy meg ne találja, és hívták és szerették őt mindannyian, akik csak ismerték. Mert belőle csak úgy sugárzott az élet.
De a legjobban Bence szerette. A "Mama" (ahogyan hívta) az egyik első szava volt, és amikor lementünk a nagyihoz látogatni, az első kérdése mindig róla szólt. Valami különleges szövetségben éltek ők ketten, amit mi meg nem érthetünk... Mi csak örülünk neki. Mamát lehetett fel és alá ráncigálni a lépcsőn, vele lehetett szaladgálni, a kezén volt néhány rendkívül izgalmas gyűrű ami Bencét már pár hónaposan lefoglalta, és amelyek segítségével Dédi legalább másfél éves koráig bele tudott tolni néhány extra falatot a vacsoránál.
Mindig mosolygott, és természetesen imádta a dédunokáit. És persze mindig ő nyert a barátnői unokáival való összehasonlításban, mert persze olyan szép egyik gyerek sem lehetett, mint a Bence meg a Laura. Meg olyan okos sem, erről is meg volt győződve. Bence nem tudom, a pajkosságát, az örök huncut mosolyát, vagy azt szerette-e benne, hogy ugyanabból a mesekönyvből mindig mást tudott neki mesélni, de a Dédi és ő tényleg egy húron pendültek.
"Mama, ne aggódj, veszünk neked túrós batyut!" - vigasztalta egy reggel, amikor Dédi egyszer valamin elgondolkozott. Dédi ezen akkorát kacagott, hogy még a szemközti házban is hallhatták. Ez volt az ő eszenciája: A belőle sugárzó életöröm fényénél rengetegen melegedtek. Az alig egyéves Laura a Dédi most kitett fényképét meglátva rögtön banánnal kínálta – de sajnos ő nem fog a Dédire emlékezni. Bence igen. Neki már most hiányzik, pedig nem is tudja, milyen messzire ment.
Én meg nem tudom, hogy mondjam el neki holnap: a Dédi nincs többé.
Hozzam fel én a témát, és meséljem el neki, hogy Dédi elment, egy csillaggá vált és most majd onnan néz le ránk? Várjam meg, míg odaérünk a nagyiékhoz, és akkor kezdjek bele? Á, az valószínűleg nem jó megoldás, hiszen ott most mindenki közel áll a síráshoz. Hogy meséljem ezt el Bencének úgy, hogy ne érezze árulásnak a Dédi halálát? Hogy miért ment el és miért nem köszönt, hogy miért nem jön megint játszani és miért nem alszik nálunk ahogy a legutóbb megígérte?
Nem tudom. Holnapig ki kell találnom.
