János, a korábbi munkáidból úgy tűnik, szívesen nyúlsz olyan színdarabokhoz, amelyek témája társadalmilag nagyon is fontos, mégis szinte tabunak számít. Hogyan esett a választásod a Lányok, fiúk című darabra, amelyben a családon belüli erőszak is megjelenik?
Horváth János Antal: Azt gondolom, hogy a művészet elsősorban arra való, hogy lehessen hozzá kapcsolódni, az egyéni tapasztalást univerzálissá tegye és megszüntesse a magányosság érzését. Amikor az Árvák után négyen létrehoztuk a Loupe Színházi Társulást, az volt a célkitűzésünk, hogy olyan témákat dolgozzunk fel, amelyek társadalmilag tabusítva vannak, pedig sokak számára felszabadító lehet, ha színpadon látják, vagy ha utána beszélgetnek róla. Miután láttam a Lányok, fiúk ősbemutatóját Londonban, úgy éreztem, hogy nekem is kezdenem kell vele valamit, olyan erős színházi élmény volt.
Szándékosan kerestél olyan témát, ami fontos, de tabusítva van?
Horváth János Antal: Igen, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy elolvasok egy szinopszist, és ha nincs benne valami durva, mondjuk, abúzus, hierarchikus harc vagy perinatális gyász, akkor eldobom. Sok mindent elolvasunk, és ami a legnagyobb hatással van ránk, azzal foglalkozunk.
Lovas Rozi: A művészi ambíció és a művészi szempontok dominálnak a választásainknál. Nem egy divatos témához keresünk mindegy, hogy milyen anyagot: a minőség az, ami pró vagy kontra szól egy döntés mellett.
A színész munkaeszköze a saját személyisége, önmaga. Ebben a darabban nagyon súlyos, nehéz érzések is megjelennek. Rozi, neked két kisgyermeked van, anyaként mennyire volt nehéz ez a szerep?
Lovas Rozi: Öt éve olvastam először ezt a darabot. Akkor még egy monodrámát láttam benne, amitől megijedtem, nem gondoltam, hogy készen állok rá vagy szeretném eljátszani. Az azóta eltelt idő alatt a magánéletünkben is történtek változások, született két gyerekünk, de szakmailag is sok tapasztalatot szereztem, különböző szerepekben és helyzetekben. Az élet tehát „alápakolt” egy csomó mindent, amitől már nem szimplán színészi vagy színházi kihívásnak tűnt, bár annak is nagyon előkelő: készen állok-e arra, hogy ennyi szöveget elmondjak egyedül, van-e annyi tartalmam, hogy emiatt érdemes rá odafigyelni?
Tudtam, hogy ezt a történetet el kell mesélni, és ha úgy hozta az élet, hogy velem jött szembe, akkor nekem kell elmesélnem.
Már van annyi kapcsolódásom ezzel az anyaggal, hogy nagyon tud személyes lenni, nagyon tud fájni, és így tud a leginkább hiteles lenni. Nehéz, igen. Meggyötröm magam, amikor belemegyek. De vannak, akikkel ezek a dolgok megtörténnek. Az, hogy a színpadon megpróbálom a lehető legmélyebben átélni, kutyafüle ahhoz képest, amin ők igazából átmennek, szóval ennyit igazán megtehetek. Komolyan hiszem, hogy fontos üzenete, küldetése van ennek a darabnak: ha csak egy olyan emberhez eljut, akinek a szomszédja vagy a családtagja érintett, akkor már megérte.
Alkotótársak vagytok, de a magánéletben is egy párt alkottok. Mit ad hozzá a közös munka a kapcsolatotokhoz?
Lovas Rozi: Természetesen történik minden, a színház organikus része az életünknek. Nincsenek olyan szabályaink, hogy otthon nem beszélünk a munkáról, mert ez természetes módon átjárja az életünket. Lehet, hogy egy kicsit extra az a fanatizmus és maximalizmus, amivel a munkánkat végezzük, de ebben is megértjük és inspiráljuk egymást.
Horváth János Antal: A mi munkánk nem olyan, amit lerakunk 4-kor, és elővesszük másnap reggel 9-kor. (Rozihoz fordulva) Nekem folyamatos inspirációt jelent a te fanatizmusod, a te perfekcionizmusod, az elán, amivel a munkáidat csinálod. Nem viszonyítási pont, mert nem mérem magam hozzád, de jó nézni, és rengeteg energiát ad. Én a munkában általában mások miatt húzok határokat.
Lovas Rozi: Próbán úgy viselkedünk, mint egy rendező meg egy színész. Van, amiben az adott pillanatban nem értünk egyet, de ez később összeér. Szerintem ez minden jó munkafolyamatban így van.
Horváth János Antal: Azért nehezemre esik, hogy a próbákon Rozit a nevén szólítsam. Egyébként soha nem hívom Rozinak. (Nevet.) Persze, mindketten sértődtünk már meg a másikra próbán, de ez nem tartott sokáig.
Hogyan lehet összeegyeztetni a kisgyerekes létet a színház világával?
Lovas Rozi: Abszolút egyéni, hogy ki mit tart prioritásnak, hogyan érzi magát egésznek. Ebben szerintem egyáltalán nem szabad tanácsokat adni vagy utakat mutatni, ez mindenkinek a sajátja. Három hónapos volt Misa, amikor forgatni kezdtem. Persze mindig volt vele egy vigyázó, de ott volt velem minden pillanatban, szoptattam, amikor kellett, és közben végeztem a munkámat. Nagyon felszabadítónak éltem ezt meg, hiszen sok feszültség, fáradtság ki tud szelepelődni a munkán keresztül.
Szerintem mindenki jobban jár, ha én játszom: kiteljesít, egésznek érzem magam, jobb fej vagyok otthon.
Csodálatos családunk van, a többgenerációs együttlét, a közeli viszony a nagyszülőkkel nagyon jót tesz a gyerekeknek. Sokat mesélünk nekik a színházról, tudják, hogy apa történeteket ír, anya történeteket játszik. Az ő megszületésükkel az idő egyébként teljesen átstrukturálódott. Nem tud kifolyni, mert nincs minek kifolyni. Ami meg van, azt olyan dologra szeretném fordítani, ami 100%-osan megéri.
Horváth János Antal: A múltkor láttam egy videót, egy macska bement egy küblibe – ez a jó szó? –, egy üveggömbbe, aminek nagyon szűk volt a bejárata. Bemennie nagyon nehéz volt, viszont odabenn már viszonylag könnyedén tudott forgolódni.
Arra gondoltam, hogy ilyen az életünk: kívülről úgy néz ki, mintha nagyon szűk lenne a tér, belül mégis kényelmes.
A gyerekek odarakták ezt az üveggömböt, a kereteket az életünkbe, és ezzel fel kell venni a tempót.
Lovas Rozi: De közben az életünk minden perce csurig van érzelmekkel. Fel is tűnik, ha olyasmit csinálunk, ami nem mozgat meg nagyon. Ami csak az időt veszi el, azt el is lehet hagyni.
Horváth János Antal: Sokkal könnyebben jönnek a nemek. Mindennek az ellenértéke nem a pénz, hanem a gyerekekkel töltött idő, vagy az együtt töltött idő.
Nemcsak a színpadi alakítások érdeklik a közönséget, hanem a színészek magánélete is. Ti hogyan döntitek el, hol húzzátok meg a határokat, mennyire engeditek be az életetekbe ezt a fajta kíváncsiságot?
Lovas Rozi: Van egy láthatatlan rendszer vagy határvonal bennem, ami alapján posztolok. Fele-fele arányban teszek közzé személyes, családi és szakmai dolgokat. A gyerekekről viszonylag ritkán, bár most karácsonykor kivételt tettünk, amikor elvállaltunk egy címlapfotózást. Tudom azt, hogy nekem milyen tartalmaktól lesz jókedvem, és bízom benne, hogy a miénktől is jókedve lesz valakinek, tud belőle töltekezni. A Loupe-pal pedig pozitív értelemben léptük át a határokat: előadás után elmondjuk, kik vagyunk, mit csinálunk, megköszönjük, hogy itt voltak, mert ezzel támogattak minket mint független társulatot, és elmondjuk azt is, hogy nyugodtan véleményezzenek bennünket a közösségi médiában. Ha szeretnék, közös képet is készíthetünk. Ezt kőszínházban soha senki nem vállalta be, fel sem merült. Pedig érzem, hogy a nézőknek ez nagyon sokat adhat: az élmény miatt, amit látott, szeretne a szemembe nézni vagy posztolni egy közös fotót. Nem arról szól ez, hogy rólam minél több kép kerüljön ki a közösségi médiába, hanem arról, hogy ez a közelség is sokat tud adni. Ezt próbálom szem előtt tartani a sajtómegjelenésekben is: hogy ne öncélú legyen.
Horváth János Antal: Mindig az értékválasztás az első számú szempont: ne csak az legyen, hogy megjelenik rólunk valami, hanem azt képviseljük, amiben hiszünk. Az embereket a hitelesség vonzza, és szerintem Rozi eléggé hitelesen kommunikálja magáról, hogy kicsoda, és mi az az értékkörnyezet, amiben él. Bár van, amikor történnek furcsaságok, például a bemutatónk kapcsán, amikor életünk egyik legnagyobb szakmai állomásához érkeztünk, egyszer csak megjelent egy cikk a hajamról.
Hol látnátok magatokat szívesen 10 év múlva?
Lovas Rozi: Addigra reméljük, felépül a házunk, fű is lesz, meg háziállatok…
Horváth János Antal: …saját tojásból készítünk rántottát, sétálunk a Duna-parton…
Lovas Rozi: Bízom abban is, hogy a Loupe továbbfejlesztett változata élni és virulni fog. Talán lesz olyan hatása a kulturális életre, hogy ez a fajta szabadság, függetlenség és rengeteg munka másokat is errefelé inspiráljon.
Horváth János Antal: Most még csak a gyorsítósávban próbáljuk irányba rakni, felhajtani az autópályára, de jó lenne, ha 10 év múlva már maximális hőfokon és még mindig önfenntartó módon működne. Tíz év múlva 14 éves lesz Misa, el kell dönteni, hová menjen gimnáziumba…
Lovas Rozi: Attól félünk egy kicsit. Már a kisiskolától is.
Mi lesz, ha ő is színész akar majd lenni?
Horváth János Antal: Azt csinálnak, amit akarnak. Csak szeressék annyira, mint amennyire mi szeretjük azt, amivel foglalkozunk.
Ha olvasnál még Lovas Roziról, kattints ide!
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés