japán dolgozó

A 24 éves Macuri Takahasi japán legnagyobb reklámügynökségének, a Dentsu Inc.-nek volt munkatársa. A túlórákat, mint oly sok japán munkahelyen, itt is elvárták: a fiatalember hónapokig több mint 100 órát túlórázott havonta. Mindezt mentális egészsége is megsínylette: a közösségi médiában segélykiáltásnak is beillő üzeneteket tett közzé. „Hajnali 4 óra van. A testem remeg. Meg fogok halni. Annyira fáradt vagyok” – írta például a Twitteren.

Takahasi segélykiáltásai nem értek célba: a fiatalember végül 2015. december 25-én önkezével vetett véget életének. Története országos felháborodást váltott ki, és az is kiderült, hogy nincs egyedül: 2016-ban 745 000 ember halálát okozták a mértéktelen munkavégzéssel összefüggésbe hozható egészségügyi problémák. Mindez 2018-ban a munka törvénykönyvének reformjához vezetett Japánban, amely megtiltja, hogy az alkalmazottak egy hónapban több mint 45 órát túlórázzanak. (Más kérdés, hogy a törvény betartását nem veszik túl komolyan: szinte semmilyen bírságot nem szabnak ki a vállalatok által elkövetett jogsértések miatt, és a hatmillió japán vállalat munkajogi ellenőrzését összesen 3300 szakembernek kellene megoldania.)

Nem mernek szabadságra menni

Szabadnapjaik, természetesen, a japánoknak is lennének, a munkahelyi kultúra sajátosságai miatt azonban sokszor ferde szemmel néznek azokra, akik kivennék a törvény szerint nekik járó napokat. A BBC például beszélt egy 33 éves mérnökkel, aki mindössze két nap szabadságot engedett meg magának, az előbb említett okok miatt.

Nem akarom, hogy a menedzserem elítéljen, mert szabadnapot vettem ki. Inkább dolgozom, mint hogy rosszat mondjanak rólam, vagy kibeszéljenek a hátam mögött

– vélekedett.

Az ideális japán férfi – és nő

Az első olyan halálesetek, amelyek az extrém mennyiségű munka és a túlhajszoltság számlájára írhatók, az 1970-es években jelentkeztek Japánban, ekkoriban a munkások halálát leginkább szívroham vagy stroke okozta. A munkaórák látványos növekedése a második világháború után, Hirohito császár uralma alatt történt: ekkor a japán „gazdasági csoda” egyik tényezője az volt, hogy a japán férfiak egész életüket a munkának szentelték. (A romantizált elképzelés szerint az ideális japán nő pedig otthon maradt, és háziasszonyként gondoskodott róla és a család minden tagjáról.)

A 2000-es évektől kezdődően azonban egyre szélesebb tömegeket érintett, hogy szó szerint halálra dolgozták magukat. Az utóbbi évtizedekben megszaporodtak a női áldozatok: a csökkenő születési ráta miatt egyre több nő kerül a munkaerőpiacra, és az elvárások velük szemben is ugyanolyan kemények – ha nem rosszabbak. Az elöregedő japán társadalomban a nők egyre kevésbé hajlandóak a tradicionális családmodell szerint férjhez menni és gyerekeket szülni. „Ez nem véletlen:

akinek van gyermeke, az a munka mellett is hozzávetőlegesen ötször annyi időt tölt el háztartással és gyermekneveléssel, mint a férje”

– olvasható a Lovászy László által szerkesztett Japán: Társadalom 5.0 című kötetben, amelyből számos egyéb érdekességet is megtudunk a szigetország történelméről és társadalmi berendezkedéséről.

Halálra dolgozzák magukat

A karósi legfőbb oka a teljesítménycentrikusság. A japán társadalmi berendezkedés díjazza a munkamániát: a kötelességeknek való megfelelés hagyományosan mindennél előbbre való. Napjaink nyugati társadalma leginkább individualista, ezzel szemben Japánban a hierarchikus társadalmi berendezkedésnek és a kollektivizmusnak van nagyobb hagyománya. Azaz, mondhatjuk, hogy a rossz példa ragadós: mivel a menedzserek nem veszik ki a szabadságot, az alkalmazottak sem merik, nehogy tiszteletlenségként értékeljék viselkedésüket – arról nem beszélve, hogy azok, akik már belerokkantak a munkába, gyakran hosszabb betegszabadságra kényszerülnek, amivel növelik a még talpon maradók munkaóráit.

Elgyászolt szabadnapok

A megszokott berögződések megváltoztatása nem könnyű: Japán ma is küzd azzal, hogy munkavállalói ne higgyék, hogy rossz szemmel néznek rájuk, ha szabadságra mennek. Oszakában például 2019-ben emléknapot tartottak a ki nem vett szabadnapok „elgyászolására”: a buddhista szertartás alkalmával 300 lámpást gyújtottak meg, amelyek mindegyike egy-egy üzenetet tartalmazott. Voltak köztük igen szívszorítóak is:

Májusról decemberre kellett halasztanom a lányom óvodai születésnapi partiját, ő pedig sírt

– írta egy 30 év körüli nő. „Az első gyermekem akkor született, amikor üzleti találkozón vettem részt, egy golfpályán” – vallotta be egy harmincas férfi. De volt, aki a munka miatt nem tudott elbúcsúzni haldokló nagyszüleitől, másoknak pedig azért szakadtak meg a barátságai, mert a munkahely fontosabb volt a számukra.

Napjainkra valamennyire már látszik a fény az alagút végén: bizonyos nagyvállalatok este 7-kor hangosbemondón sürgetik alkalmazottaikat a hazatérésre, mások maximálják a havi túlórákat. A fiatalabb generáció, amely nem a Hirohito-korszakban szocializálódott, bátrabban veszi ki a szabadságot, vagy éppen részmunkaidőben vállal állást. Akadnak persze olyanok is, akik továbbra is ragaszkodnak a túlmunkához, nem törődve annak testi és lelki egészségre gyakorolt negatív hatásával: ők azok, akik lámpaoltás után is a sötét irodában maradnak, vagy éppen hazaviszik a munkát, és otthon folytatják. Árulkodó, hogy ennek is van neve: a furosiki.

Japán tudatosan igyekszik változtatni a képen is, amit a világ felé mutat. A korábbi, hierarchikus társadalmi berendezkedés és nagyvállalkozói karrierek mindenhatóságát lassacskán felváltotta a „Cool Japan” országimázs: előtérbe került a japán manga, anime, a „cukiságok” (kawaii), a popzene (J-pop) mint a populáris kultúra alapelemei. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a japánok életszemléletének fontos eleme az ikigai: az a motiváló erő, amely az egyén számára élete értelmét adja. Az egészségtudatos táplálkozás miatt pedig a japánok hosszabb és egészségesebb életre számíthatnak – erről írunk ebben a cikkünkben.