zsiga melinda interjú

Fekete Párduc, ez jut eszembe róla. Gyönyörű, karcsú, izmos. Fekete, kapucnis felsőjén ott a felirat: Melcsi Team, és a kabalaállat: egy összegömbölyödő, fekete macska. Kislányosan bájos, mosolyogva beszél gyerekkori traumáiról, ugyanakkor nagyon kemény: nemcsak ütéseiben, hanem lelkierejét tekintve is.

Mi az első emléked?

Összevissza képek ugranak be. A vér szerinti testvérem jut eszembe, és egy kisfiú, aki megfogja a kezemet, és a tűz fölé tartja. Nem tudom, ki ő, de nem a testvérem, az biztos. Egy gyerekjátékra is emlékszem, játék bölcsőde volt talán. Meg még arra, hogy a gyámomnál vagyok, és az ő két saját lánya játszik velem.

Ha visszagondolsz a gyerekkori önmagadra, milyennek látod magad? Milyen volt a hatéves Melinda?

Jaj, egy kis szerencsétlenség. Nemrégiben állami gondozott gyerekeknek tartottam edzést, és nagyon sok emlék feltolult. Ott vagyok, egyedül vagyok, senkihez nem szólok, senki nincs mellettem, senki nem jön oda hozzám. Egy szerencsétlen kislánynak látom magam, aki nyűg és teher mindenkinek. Lehet, hogy nem az voltam, de így éltem meg. Amikor felnőtt fejjel rossz passzban vagyok, akkor is így élem meg.

Úgy indult a történeted, hogy otthagytak a kórházban.

Onnan nevelőotthonba kerültem. Utólag, különböző kórházi jelentésekből és iratokból raktam össze, hogy három hónapig Siófokon voltam a kórházban, onnan kerültem át Nagybajomba, a csecsemőotthonba, majd pedig Marcaliba. Az első családnál még a vér szerinti nővéremmel együtt voltam, lehet, hogy ott volt a kisfiú is, aki a kezemet a tűz fölé tartotta. Utána a nővérem is másik helyre került, és én is. Új testvéreim lettek, neki is új testvérei lettek. Az elválásra nem is emlékszem. Egy iskolába jártunk, és a testvérem mondta, hogy az ő nevelőanyukája elgondolkodott azon, hogy engem is odavegyen, de állítólag olyan hangos voltam és nagyszájú, hogy úgy döntött, mégsem.

Összesen hány testvéred van?

Nagyjából tízet számoltam össze. Nemrég meghalt az édesanyám, és az értesítésen, amit ilyenkor minden vér szerinti gyereknek kiküldenek, ott voltak a nevek. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a vér szerinti testvéreim vadidegen emberek számomra, ezért nem is szeretném tartani velük a kapcsolatot, csak a nővéremmel. Egyébként is nehezen engedek közel magamhoz embereket. Lehet, hogy csúnyán hangzik, de nem érzek semmilyen kötődést irántuk. A harmadik családomnál volt három állami gondozott testvérem, és a házaspárnak született még két vér szerinti lánya. Őket tekintem a testvéreimnek.

A második családodnál hogy érezted magad?

Biztosan volt bennük jó szándék, de nagyon sokszor megaláztak. Volt két saját gyerekük is, a fiú ugyanúgy kapott, mint én, őt is elverték, de őket nem ébresztették fel korán reggel, hogy menjenek a boltba bevásárolni. Nagyon megalázó volt, amikor a sarokban kellett térdelnem feltett kézzel, órákon keresztül, vagy amikor az osztálytársam előtt vertek meg. Tisztán emlékszem, milyen volt a melegítő, amit újonnan kaptam, de fogócskázás közben elestem, és füves lett. Hazamentem koszosan, és abban kellett másnap is és harmadnap is mennem. Próbáltam kiszedni a foltot, de nem sikerült. Szerettem volna az állatokat szeretgetni, simogatni, cirógatni, babusgatni, de nem engedték, ez rossz érzéssel töltött el. Szerettem volna, hogy nekem is befonják a hajam, és szép legyek, vagy hogy kapjak egy ölelést. Sosem ültek le velem tanulni, és nem is voltam jó tanuló akkoriban. Ami nagyon mély nyomot hagyott bennem, az a szíj. Azzal vertek, és az volt az egyetlen szerencsém, hogy pont átjött a szomszéd, és elvitt sétálni. Volt nála puffasztott kukorica. Sétáltunk az utcán, ettem a kukót, és néztem, hogy ott van a szíj nyoma a nyakamon. Szerencsétlennek éreztem magam, nem tudtam kiállni saját magamért. Csak az volt bennem, hogy fogadjanak el, és szeressenek. Mindent megpróbáltam, hogy ezeket megkapjam, de bármit csinálhattam, semmi nem volt jó.

Hogyan tudtál ezekkel a traumákkal megbirkózni lelkileg? Segített valaki feldolgozni?

Sokáig eszembe sem jutott, hogy pszichológushoz kellene járnom. A sport minden energiámat lekötötte, edzésről edzésre jártam, nem éreztem szükségét annak, hogy beszéljek ezekről a dolgokról. Amikor csapatsportról egyéni sportra váltottam, akkor pedzegette a főnököm, hogy el kellene mennem mindezt kibeszélni, mert a teljesítményemre is hatással van. De nagyon sokat számít, ha jó emberek között vagyok, akik megerősítenek, támogatnak és segítenek. Néhány éve edzőt váltottam, azóta nagyon a helyén érzem magamban a dolgokat. Egy versenyzőnél mindig fontos, milyen személyisége van az edzőjének, és én nagyon jó edzői kezekben vagyok. Ez nagyon sokat számít. Azt gondolom, így nem is szükséges az, hogy én pszichológushoz járjak. Voltak kísérletek, próbálkozások ez irányban is, de nem sikerült megtalálnom a megfelelő embert. Nem is erőltetem, a sport segít, és a társaim, akik körülvesznek.

Gyerekkorodban, ebben a nehéz időszakban volt a környezetedben valaki, akire számíthattál, aki nem bánt rosszul veled?

Nem volt senki, aki nagyon közel állt volna hozzám, de nem voltam sokáig a második családnál, ovis korom után elkerültem tőlük. Akkor kezdtem el sportolni, amikor átkerültem a harmadik családomhoz. Feltűnt a tanároknak, hogy ügyes vagyok, tehetséges, és elkezdtek velem foglalkozni. Akkor már nem bántott senki.

Ha jól tudom, először kézilabdáztál, és utána kezdtél bokszolni.

Először atletizáltam. Távolugrás, futás, kislabdahajítás, ezek nagyon jól mentek, és nagyon szerettem volna versenyezni. Láttam, hogy másokat is visznek, de engem nem vittek el, mert nem tudtam kötelet mászni. Szerencsére ez egy idő után már nem volt fontos, és mehettem én is. A kézilabda az általános iskola felső tagozatában jött. Marcaliban NB1 B-s serdülő kézilabdacsapatban az alapító tagok között voltam. Napi két edzés, hétvégén mérkőzés. A gimiben az ificsapatban, és néha a felnőttcsapatban játszottam, és még a gimnáziumi csapatban is. Nagyon komolyan vettem, és nagyon szerettem. Még akkor is, ha úgy éreztem, és a mai napig úgy élem meg, hogy nem sikerült beilleszkednem, nem fogadtak be a lányok a kézilabdacsapatba.

Mit adott neked a kézilabda?

Nagyon sok kézilabdameccset néztem akkoriban, és láttam, mennyien kimennek, hogy megnézzék őket. Az volt bennem, hogy ott szeretik, elfogadják az embert, és ha a csapat tagjaként két percre lépsz csak a pályára, akkor is tisztelnek és elfogadnak. Ezt szerettem volna, ha engem is ennyire szeretnek és megbecsülnek. Leginkább ez hajtott. Szerintem jó játékos is voltam, és jól is indult a pályafutásom: amikor leérettségiztem, kaptam egy ajánlatot Budapesten, egy NB1 B-s kézilabdacsapatban. De ahogy felkerültem, elszakadt a térdem. Úgy éreztem, ez minden álmomat kettétöri. Kaptam egy lehetőséget, hogy ifikorúként egy NB1 B-s kézilabdacsapatban játsszak, és nem tudtam edzésre járni. Ez minden versenyző rémálma. Augusztusban sérültem meg, és decemberben műtöttek. Addig mit csináljak, hogy járjak edzésre, hogy teljesítsek? Hogy mutassam meg, hogy mit tudok?

Hogyan lábaltál ki ebből?

Hébe-hóba jártam edzésre, amit tudtam, megcsináltam. A műtét előtt elkezdtem erősíteni, és a véletlen is közbeszólt: beugrottam egy táplálékkiegészítő-boltba, és az eladó, aki, mint utólag kiderült, maga is versenyző volt, rám nézett, és mondta, hogy fitneszmodellversenyekre kellene járnom. Ez felkeltette az érdeklődésemet, mert korábban már indultam egy szépségversenyen, de ott kiszórtak, mert szerintük túl izmos voltam. Elmentem, megnéztek, és azt mondták, jók az alapok, szép az alakom, csak gyúrnom kellene, hogy a tónusok jobban kijöjjenek. Ez új motiváció volt számomra, valamibe tudtam kapaszkodni. Elkezdtem erősíteni, megműtötték a térdemet, majd jött egy lehetőség, hogy el tudok menni bokszolni, és azt is elkezdtem. Mindenbe belekaptam, egyszerre bokszoltam, bikinimodellkedtem és kézilabdáztam. De végül ahhoz az NB1 B-s kézilabdacsapathoz nem mentem vissza, kerestem új csapatokat, de megint nem fogadtak be. Eljöttem. Nem akartam olyasmibe belemenni, hogy nem passzolják nekem a labdát, mert roma származású vagyok. De volt olyan is, hogy megnéztek bemelegítés közben, és azt mondták, hogy szívesen beajánlanak máshova, de ott nem lesz helyem. Meggyőződésem, hogy ez is a roma származásom miatt történt.

Sűrűn érezted magad hátrányban vagy megkülönböztetve a származásod miatt?

Amikor Budapestre jöttem, munkát kerestem. Jelentkeztem egy edzőterembe recepciósnak, annyi volt a kritérium, hogy a jelölt legyen sportos, csinos, kedves, és legyen valamilyen sportmúltja. Meg voltam győződve arról, hogy ezt a munkát nekem találták ki. Volt sportmúltam, jelentkeztem, és megkérdezte az interjúztató, hogy milyen származású vagyok. Utólag tudtam meg, hogy ilyen kérdést nem is szabad feltenni. Mondtam, hogy nem ismerem a vér szerinti szüleimet, de nagyon sokfélének néznek. Lehetnék arab, török, indiai, félvér, bármi. Utána vártam az értesítést, de nem jött. Megnyitott a terem, és elmentem, hogy megnézzem, kiket vettek fel. Nem hittem a szememnek: a pultban csak szőke, fehér bőrű lányok ültek. De az is előfordult, hogy az egyik sráccal, akivel együtt jártam a Tanítóképző Főiskolára, elmentünk egy edzőterembe, és nem engedtek be. Őt beengedték volna, de engem nem. Pedig akkor már ismertek, bikinimodellkedtem, megnyertem a magyar kupát és a Fitbalance-ot is. Tudták, hogy ki vagyok, mégis azt mondták, hogy telt ház van. Be lehetett látni a terembe, láttam, hogy ketten vannak odabenn. Nagyon megalázó volt.

Szóvá tetted ezt?

Mondtam, hogy azonnal hívják ide a főnököt, beszélni akarok vele. Nagyon elgurult a gyógyszerem, és számonkértem, hogy miért nem engednek be, talán rasszisták? Felhívtam a Testépítő Szövetség elnökét is, és elmondtam neki. De néhány hónapja is történt egy hasonló eset, amikor a teremhez közel kerestem albérletet. Láttam, hogy a nő, amikor kiszállt a kocsiból, nem erre számított, nem akar velem találkozni. A beszédem alapján valószínűleg nem arra számított, hogy egy cigány lány akarja kivenni az albérletet. Aztán kiderült, hogy hallott velem egy beszélgetést a rádióban, ekkor teljesen normális lett, és úgy váltunk el, hogy megkérdezi a férjét, de úgy néz ki, hogy enyém a lakás. Másnap reggel, hétvégén mégis azt írta, hogy véletlenül pont van a családban egy kislány, aki albérletet keres, és inkább neki adják ki. Sírva hívtam fel a főnökeimet, ők próbáltak megvigasztalni, és felajánlották, hogy elkísérnek, de milyen dolog már, hogy magammal kell vinnem egy fehér bőrű embert, hogy megkapjak valamit? Borzasztóan rossz érzés, még akkor is, ha ritkán van benne részem. Nem az a lényeg, hogy mennyiszer szembesülök ilyesmivel, hanem az, hogy egyáltalán megtörténik. De, hogy ellenpéldát is mondjak, 2015 óta vagyok ebben a teremben, az életem nagy részét itt töltöm, és annak ellenére, hogy folyamatosan változnak az emberek, soha senki nem bántott. Ezért szeretem nagyon ezt a közeget, itt nem hagynám semmi pénzért. Úgy élni, hogy nem bántanak, nagyon meghatározza az ember életét.

Az árnyoldalait most elmesélted, de milyen módon kapcsolódsz még a roma származáshoz? Mit jelent ez számodra?

Bár roma származású vagyok, nem abban a közegben nőttem fel, nem ismerem a kultúrát, a nyelvet. Számomra ez elsősorban azt jelenti, hogy a bőrszínem sötétebb, mint a többségé, és ezért megkülönböztetnek, ezért fontosnak tartom, hogy kiálljak mellettük. Tudom, milyen érzés, amikor a származás miatt nem hagynak érvényesülni, nem kapok lehetőségeket, pedig ugyanúgy megvan a tudásom, a tehetségem, mint egy fehér bőrűnek. Rengeteg eredményem van a sportban, mégse támogatott be soha senki. Se akkor, amikor kézilabdáztam, se akkor, amikor modellkedtem, se akkor, amikor bokszoltam. Nem nagyon jellemző, hogy fekete vagy roma sportolókat támogatnának. Feketét még csak-csak, külföldön, de romát – hányat?

Nagyon különleges és elismerésre méltó pályafutás a tiéd, figyelembe véve, hogy honnan indultál, és hová jutottál el. Érkeztek-e megkeresések, hogy állami gondozott vagy roma gyerekeknek tarts edzéseket, vagy más módon segíts nekik?

Hívtak már motivációs előadásra, és egy alapítvány is megkeresett, hogy vegyek részt állami gondozott gyerekek sportnapján. Nagyon szívesen megyek, mert rengeteg embernek tud számomra hihetetlen módon erőt adni az én történetem. Ezért is mesélek róla. Nem azért, hogy sajnáltassam magam, hanem azért, hogy mások erőt merítsenek belőle. Nemcsak az állami gondozottak, hanem bárki, akinek nehéz élete volt vagy van. Szívesen segítek az állatoknak is. Ők ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben vannak, mint az a kislány, aki én voltam.

A beszélgetésnek vége. Amíg szedelődzködöm, Melinda megmutatja az edzőterem udvarán a fekete macskacsaládot. Macskaeledelt vesz elő, kimegy hozzájuk, kedvesen hívogatja őket. A négy fekete cica jó ismerősként üdvözli. Fekete párducok, ha találkoznak.