zsidó ukrajna

Két hónappal a Szovjetunió ellen indított Barbarossa-hadművelet megkezdését követően, 1941. szeptember 19-én a náci Németország seregei elfoglalták Kijevet, az év végére pedig Ukrajna szinte teljes területe megszállt területté, hivatalos nevén Ukrajnai Birodalmi Kormányzósággá vált. A megszálló hadsereg azonnal elkezdte az ukrán zsidóság és egyéb „nemkívánatosnak” minősített elemek szisztematikus megsemmisítését, amit ekkor, a haláltáborok rendszerének kiépülése előtt, még az SS kötelékébe tartozó mozgó halálbrigádok végeztek.

Egy szurdokhoz kellett Kijev zsidó lakosainak menetelnie

Egy héttel a főváros elfoglalását követően, szeptember 26-án pénteken a megszállók orosz, ukrán és német nyelvű plakátokat helyeztek ki, melyekben felszólították a város és környékének zsidó lakosságát, hogy hétfő reggel 8 órakor gyülekezzenek a kijevi izraelita temető bejáratánál.

A közlemény szerint azokat, akik nem engedelmeskedtek, golyó általi halállal büntették.

A megadott reggelen – a zsidó vallás egyik legszentebb ünnepén, az engesztelés napján, jom kippurkor – mintegy 33 ezer személy jelent meg a kiválasztott helyen, többségükben nők, idősek, betegek és gyerekek, mivel a felnőtt, harcolni képes férfi lakosság nagy részét a Vörös Hadsereg besorozta a frontra vagy elmenekültek a városból a harcok elől.

A parancs szerint a megjelenteknek magukkal kellett hozniuk hivatalos okmányaikat, minden pénzüket, értéktárgyaikat és kabátjaikat, melegebb ruhadarabjaikat – ezeket a hatóságok elkobozták, majd többségében a helyi kollaboránsok között osztották szét, akik a háborús nélkülözés közepette igencsak örültek az ajándékba kapott javaknak. A felsorakozott embereket kimasíroztatták Kijevből, és a várostól 10 kilométerre, a Dnyeper folyónál található Babij Jar szurdokhoz vitték; túlélők visszaemlékezése szerint menetelés közben fogalmuk sem volt róla, hová mennek, de mindenki egyfajta rossz óment érzett, a szembejövők pedig csodálkozva kérdezték: „Minek mennek abba az irányba? Ott a nácik végzik ki az embereket.”

Akár 50-60 ezer embert is meggyilkolhattak Ukrajnában két nap alatt

A szurdokban egy kordon állta el a kényszermenetelők útját: először ukrán rendőrök, majd német tábori rendőrök előtt haladtak el, előbbiek taszigálták, utóbbiak botokkal verték őket, majd az említett csomagjukat le kellett adniuk, és meztelenre kellett vetkőzniük. A foglyokat ezután kisebb csoportokban a szakadékhoz vitték és géppuskával agyonlőtték; a hosszas, több tízezer emberes sorban hátrébb állók nem is sejtették, milyen sors vár rájuk, ha megérkeznek a sor elejére. A soron következőknek háttal a szurdokban fekvő holttestekre kellett feküdniük – amennyiben nem voltak hajlandók ezt megtenni, erőszakkal, veréssel taszították le őket –, majd az ő életüket is kioltotta a géppuskatűz.

ezért a 33 ezres szám csupán becslés, valójában akár sokkal több, 50-60 ezer személy is életét veszíthette a tömeggyilkosságban. Csupán néhányan élték túl a vérengzést, egyikük, egy Dina Pronyicseva nevű asszony még a lövések előtt beugrott a szakadékba, és halottnak tettette magát, majd este, amikor a katonák továbbálltak, kiásta magát a holttestekre szórt föld alól. Egy négyéves kisfiú, Mironsik családja annak köszönheti a megmenekülést, hogy a fiú még Kijev belvárosában elszaladt, szülei ezért utánaeredtek, végül egy ismerős házaspárnál húzták meg magukat, akik saját életüket kockáztatva búvóhelyet biztosítottak számukra.

A szovjetek számára is kínosnak számított a tragikus esemény

A német hatóságok a kétnapos tömegmészárlást követően is rendszeresen használták kivégzőhelynek a Babij Jar szurdokot, Kijev megszállásának két éve alatt legalább 100-150 ezer ember veszítette itt életét, többségükben zsidók, elfogott partizánok és hadifoglyok. 1943-ban a Vörös Hadsereg előrenyomulásának hírére a németek igyekeztek megsemmisíteni a mészárlások bizonyítékait, a közeli Szirec koncentrációs táborból kivezényelt munkásokkal kiásatták, majd máglyán elégették a meggyilkoltak földi maradványait, azonban így sem sikerült teljesen eltüntetni a bizonyítékokat.

A Babij Jar-i tömeggyilkosság felelősét, Paul Blobel SS-alezredest pedig a nürnbergi perekben halálra ítélték.

Az ukrán zsidóság azonban sokáig nem emlékezhetett meg nyíltan a borzalmakról, a szovjet hatóságok ugyanis igyekeztek minél jobban elleplezni azok megtörténtét a lakosság előtt: egyrészt kínosnak érezték a tényt, miszerint a gyilkosságokhoz önszántukból asszisztált a helyi szovjet–ukrán lakosság egy része, másrészt Sztálin, aki maga is erősen antiszemita volt és különböző anticionista összeesküvés-elméletektől rettegett, nem kívánta felkorbácsolni a zsidó és nem zsidó lakosság közötti ellenérzéseket. A Babij Jar-i tragédiáról először csak a hruscsovi enyhülés évében lehetett nyíltan beszélni, de még ekkor sem számított ildomosnak a téma boncolgatása – 1961-ben Jevgenyij Jevtusenko, a korszak fiatal orosz költőnemzedékének jeles képviselője verset írt az áldozatok emlékére, melyet Dmitrij Sosztakovics zenésített meg 13. szimfóniájában, a zeneművet azonban néhány előadást követően indexre tették.

Szintén 1961-ben a hatóságok úgy döntöttek, örökre eltüntetik, feltöltik földdel a tömegmészárlás mementójaként szolgáló szurdokot, ez azonban katasztrofális következményekkel járt, iszapomlást eredményezett, melyben 145 ember veszítette életét. A tömeggyilkosság történetét írásos formában először Anatolij Kuznyecov író – aki gyerekként maga is átélte Kijev megszállását – dolgozta fel 1966-ban megjelent Babij Jar című dokumentumregényében, melyet a cenzorok erősen meghúztak, a teljes változat csak négy évvel később, Kuznyecov Nyugatra disszidálását követően jelenhetett meg Nagy-Britanniában.

azonban még ez sem említette egy szóval sem az ukrán zsidók tragédiáját, a szöveg szerint a „náci megszállók által lelőtt szovjet állampolgárok és hadifoglyok” emléke előtt adózott. Csak 1991-ben, a Szovjetunió végnapjaiban, Ukrajna függetlenné válásának előestéjén, a vérengzés ötvenedik évfordulóján avathatták fel a helyszínen azt a menóra alakú emlékművet, mely a zsidó áldozatok előtt hajt fejet.