tündér

Tündérek jelentek meg a patakparton?

Manapság, a mesterséges intelligencia és a fejlett digitális fotómanipulációs eszközök világában már minden fénykép gyanúsnak számít, száz évvel ezelőtt, a fotótechnika jóval kezdetlegesebb időszakában azonban sokkal könnyebb volt a bolondját járatni a gyanútlan közönséggel. Az egyik leghíresebb hasonló eset az 1910-es, ’20-as évek fordulóján történt, amikor egy fotósorozat hatására sokan hinni kezdtek a tündérek létezésében. A történet 1917 júliusában kezdődik, amikor a 16 éves Elsie Wright és unokatestvére, a kilencéves Frances Griffiths családjukkal Elsie édesanyjának birtokán, a Nyugat-Yorkshire-ben található Cottingley-ben töltötték a nyarat. A két lány elválaszthatatlan barátokká lett, gyakran kirándultak és játszottak együtt a szabadban, amire bőven megvolt a lehetőségük, a házat ugyanis óriási kert vette körül, a végében egy meleg vizű patakkal.

A lányok gyakran csuromvizesen, sáros ruhával, összekócolt hajjal jöttek haza közös kirándulásaikról, nemegyszer feldühítve a szülőket; amikor Frances édesanyja egy alkalommal azt követelte a lányától, mondja meg, miért kell állandóan a patakpartra járnia, a kivételes képzelőerővel megáldott kislány úgy válaszolt, a tündéreket látogatják meg. A szülők persze kételkedve fogadták a magyarázatot, ezért Elsie elkérte lelkes amatőr fotós édesapja, Arthur Wright fényképezőgépét, hogy bizonyítékot szerezhessen a tündérek létezésére. A lány hamarosan vissza is tért néhány fotóval, melyeken csodák csodájára apró termetű, szárnyas lények vették közül Francest és saját magát.

A neves író is bedőlt a fotóknak

A szkeptikus apa jól tudta, hogy Elsie remekül ért a fényképezéshez, többek között első világháborús katonákról is készített már portrékat, ezért csalásra, manipulációra gyanakodott, a lány édesanyja, Polly azonban bele volt bolondulva a különböző ezoterikus, okkult témákba, és elhitte a tündérfotók valódiságát. A különös fotók két évig a fiókban maradtak, 1919-ben azonban Polly Wright elvitte a képeket Bradfordba a misztikus, okkult filozófiákat hirdető (napjainkban is aktív) Teozófiai Társaság gyűlésére, ahol éppen a tündérek létezéséről esett szó. A társaság elnöke, Edward Gardner érdeklődését azonnal felkeltette a szám szerint három darab fotó, ugyanis látszólag igazolták saját furcsa evolúcióelméletét, mely szerint a tündérek és egyéb emberszerű fajok segítik az ember fejlődését és felemelkedését.

Gardner elküldte a fotókat egy fényképészszakértőnek, aki megállapította, azok valódiak, szó sincsen semmiféle manipulációról, kollázstechnikáról; a döbbenetes felfedezés eljutott a Sherlock Holmes-történetek szülőatyjához, Sir Arthur Conan Doyle-hoz is, aki idősebb korában lelkesen (és meglepően naivan) kutatta az ezotéria különböző válfajait, szeánszokra járt, abban reménykedett, képes lehet kapcsolatba lépni a túlvilággal, és így újra beszélni elhunyt családtagjaival, köztük a világháborúban odaveszett fiával, Kingsley-vel.

A neves író a tündérekről szóló mesét is elhitte, és a Strand magazin megbízásából vizsgálódni kezdett a témában. Egyebek mellett Gardner és Doyle elvitték a fotókat a Kodak társasághoz, szakértői véleményt kérve: a cég állásfoglalásában úgy fogalmazott, a képeken ugyan nem láthatóak manipuláció jegyei, de nem jelenthető ki egyértelműen, hogy a valóságot ábrázolják. Ekkor már a korábban kételkedő Arthur Wright is készpénznek vette, lánya valódi tündéreket fotózott le, hiszen egy ekkora szaktekintély, mint Conan Doyle is, elismerően nyilatkozott a témában. Érdekesség, hogy az író jogdíjat akart fizetni Wrightnak a fotók sajtóbeli közléséért, a férfi azonban visszautasította a pénzt, mondván, egy ilyen fantasztikus felfedezésből nem szabad pitiáner módon hasznot húzni.

Csak évtizedekkel később vallotta be a lány az átverést

Gardner 1920 nyarán elutazott Cottingley-be, hogy saját maga is lefotózza a tündéreket, Elsie azonban kijelentette, az apró lények csak neki és barátnőjének hajlandóak előbújni rejtekhelyükről, és meggyőzte a férfit, hadd készítse el ő a fotókat. Az eredmény két újabb tündérfotó lett, melyek az eredeti három felvétellel együtt megjelentek Doyle cikkében, a Strand karácsonyi számában – a cikket követően a téma hirtelen országos szenzációvá lett, sokan szó nélkül bevették a tündérekről szóló mesét, mások ugyanakkor szkeptikusnak mutatkoztak, kigúnyolták az írót és okkultista barátját, amiért felnőtt férfiemberként bedőltek két kislány gyerekcsínyjének.

A következő évben már szakértők hada vizsgálta a tündérfotókat, a fizikus Sir Oliver Lodge például kijelentette, hogy a tündérek furcsa módon a legújabb párizsi divat szerint öltöztek fel a képeken, Doyle azonban a hasonló véleményeket elvetette, mivel azok alapvetően előítéletekből építkeznek. Elsie és Frances, illetve a családjaik ekkoriban már igencsak megelégelték az állandó zargatást, és végül, amikor 1921 augusztusában Gardner egy újabb okkult szakértővel érkezett Cottingley-be, kijelentették, a tündérek soha többet nem fognak mutatkozni, mert megunták az emberi társaságot. A történet a hasonló bulvárszenzációkhoz hasonlóan gyorsan kikopott a közönség tudatából, hamarosan már a nácik hatalomra jutása és a második világháború lettek a legfontosabb témák a világban.

Több mint 60 éven keresztül senki sem firtatta a fotók valódi vagy hamis mivoltát, mígnem végül 1983-ban az idős Elsie bevallotta, egyszerű csalásról, játékos csínyről volt szó. A fotókra ő maga montírozta rá a tündéreket, melyeket egy gyerekeknek szóló, az 1910-es években népszerű képeskönyv lapjairól vágott ki ollóval; a célja mindössze annyi volt, hogy megtréfálja kicsit a felnőtteket, és sohasem gondolta, hogy ekkora visszhangot kap az apró csínytevés. Barátnőjével hihetetlenül döbbenten figyelték az ügy kibontakozását, mint mondta, alig hittek a szemüknek, hogyan képes ennyi, magát racionálisnak valló felnőtt ember minden gyanú nélkül bedőlni egy ennyire egyszerű trükknek.