A csengetés hangja fémesen visszhangzik a folyosón, a neoncsövek hideg fénye megcsillan a linóleumpadlón. Az osztályteremben a táblára krétával felírt dátum: 1978. szeptember elseje. Kint még meleg az idő, a kurtának érzett nyári szünet friss emlékei ott bujkálnak a naptól barnára sült gyerekarcok halvány mosolyaiban, de a padokban már katonás rendben kell ülnünk, kék iskolaköpenyben, hátra tett kezekkel.
Így jártunk iskolába a szocializmus időszakában
A szocializmus korának iskolásévei – az iskolatejtől a kisdobos esküig, a kézzel írt dolgozatoktól az őrsgyűlésekig – külön világot jelentettek. Volt benne fegyelem és rend, de volt benne egyfajta ellenállás is. A szigorú szabályok akkoriban áthághatatlannak tűntek, legfeljebb lázadozni tudtunk ellenük a magunk eszközeivel.
Iskolaköpeny és fegyelem
Az iskolaköpeny kötelező volt – sötét- vagy világoskék, csípőig vagy combközépig érő, bár néha egy-egy ügyes kezű szülő kicsit átszabta, hogy egyénibb legyen. Mindenesetre a pedellus már az iskola kapujában ellenőrizte, hogy rendesen be van-e gombolva; nem volt kérdés: az egységesség és a fegyelem alapvető követelmény.
Persze a fegyelem sem mindig volt tökéletes. Amint a tanár a tábla felé fordult, a padok között megindult a „köpőcsövezés”: a töltőceruzából kilőtt apró galacsinok szálltak hangtalanul a levegőben, célba véve a túlzottan odafigyelő, strébernek bélyegzett osztálytársakat. Persze ha valaki lebukott, a büntetés nem maradt el, de a következő órán minden kezdődött elölről.
Iskolatej és menza
Minden reggel kiosztották az iskolatejet – kis háromszög alakú csomagolásban, amit sokszor nehéz volt rendesen kibontani, és a fele inkább a köpenyre folyt, mint a szánkba. De talán nem is teljesen véletlenül, mert így legálisan lehetett megválni a gyűlölt ruhadarabtól. A menzán mindenki ismerte a menetrendet: tudtuk, mikor érdemes kihagyni a sárgaborsó-főzeléket, vagy hogy mikor lesz paradicsomleves betűtésztával, amit kihalászva mindenféle oda nem illő szövegeket lehetett hátrahagyni. De ami a fő, hogy mindenhez járt egy szelet kenyér, ami aztán jó munícióként szolgált a köpőcsövekbe is. A kakaós piskóta volt az egyedüli desszert, amiből mindenki repetázni akart, máskülönben rövidre fogtuk, mert az ebédlők jellegzetes szaga nem volt túl marasztaló.
Amikor az ebéd különösen rossz volt, sajátos módon adtunk hangot az elégedetlenségünknek: elindult a „csörömpölés”, az evőeszközök előbb finoman koppantak az alutálcákhoz, aztán egyre hangosabban verődtek neki, míg az egész ebédlő hangos zörgésben tört ki. A konyhás nénik szúrós pillantásai hamar véget vetettek ugyan a tiltakozásnak, de legalább kicsit kiengedtük a gőzt.
Tinták és kréták
A számítógépet még hírből sem ismertük, sőt, még a golyóstoll sem volt engedélyezett az alsóbb évfolyamokon. A töltőtollakhoz pedig hiába volt itatós, a tintapacnikkal teli füzetek látványa mindennaposnak számított. Az írásnak mintaszerűnek kellett lennie, egyetlen vonalkihagyás vagy radírozás sem volt elfogadott, pedig sokaknak volt menő kétvégű radírja, ami a tollal írt szöveget is eltüntette – csak hát nem nyom nélkül. Természetesen a dolgozatokat is kézzel írtuk, és külön osztályzatot kaptunk a külalakra, ami bizony beleszámított a jegyünkbe.
De a bosszúnk utolérte azokat a tanárokat, akik ilyen módon rontották le az átlagunkat. Még mielőtt az órák közti szünet után megérkeztek volna az osztályterembe, előkészítettük számukra a „krétacsapdát”: a tábláról száraz szivaccsal letörölt krétaport kiráztuk a tanári asztalra és székre, és csak várnunk kellett, mikor veszik észre, hogy tiszta fehér lett a ruhájuk, mert akkor a legtöbben a tananyag leadása helyett ezzel voltak elfoglalva. Ha meg nem fedezték fel, legalább egész órán volt ok a mulatságra.
Úttörőélet és mozgalmi nevelés
Az iskolás évek nemcsak a tanulásról szóltak, hanem a mozgalmi életről is. A kisdobosok hat és az úttörők tizenkét pontját kívülről kellett fújni, a kék és piros nyakkendőbe bújtatott ünnepségeken pedig vigyázzba vágva tisztelegni a vörös csapatzászló érkezésének. A heti őrsgyűléseken olyan témák kerültek elő, mint a szocialista hazaszeretet, a közösségi munka fontossága vagy a munkásmozgalom nagy alakjai. A nyári táborokban is folytatódott a mozgalmi nevelés, napközben csapatversenyek, esténként tábortüzek melletti internacionalista danászás keretében.
Volt egy titkos szovjet úttörőtábor a Balatonnál: a gyerekek magyarokkal nem találkozhattakKatonák őrizték a balatoni úttörőtábort.
Tovább olvasom
Persze a szabályokat itt is próbáltuk negligálni. Az úttörőegyenruhához kötelező öv járt, de sokan inkább cserkészövet szereztek be helyette, mert az igazi ellenállásnak számított. A tanárok próbálták kiszúrni a „lázadókat”, de egy kitűrt inggel jól lehetett álcázni a menő cuccot, így meg tudtuk úszni a lebukást.
Tesiórák és jellemedzés
A tornateremben a szekrényugrás és a kötélmászás volt az, amit a legtöbben utáltunk. Meg persze az itt is kötelező egyenfelszerelést: a kék rövidnadrág, fehér atlétatrikó kombót. A hivatalos előírások szerint a tornacipő is csak fehér lehetett, de néhányan felfedezték a kiskaput: a piros szín annyira szimbolikus volt, hogy egyetlen tanár sem mert belekötni. Így történt, hogy aki igazán vagány akart lenni, az piros Tisza sportcipőben rótta a tornaterem padlóját, miközben a tanári tekintetek inkább elfordultak.
A téli időszakban tornaóra helyett sokszor menetelés volt az iskolaudvaron, mert „edzeni kell az ifjúság jellemét”. Amikor aztán beköszöntött a jobb idő, jöttek a szabadtéri akadályversenyek, amelyeknek a szervezésébe a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) is bekapcsolódott. Ezeknek a báját az adta, hogy nemcsak futni kellett, hanem gyakorló kézigránáttal célba dobni, háborús helyzetet imitáló körülmények közt kúszni-mászni és persze legyőzni az ellenségnek kikiáltott többi csapatot.
A szocializmus az iskolákban sem tudott győzni
Ezek az iskolás évek nemcsak a tanulásról szóltak, hanem egy sajátos világot alkottak, ahol mindannyian ugyanazokat az élményeket osztottuk meg. Ma már nosztalgiával gondolunk vissza az iskolatejes tetrapakra, az úttörőtáborokra és az iskolaköpenyekre – mert bármilyen volt is a rendszer, a gyerekkor mégis szép emlék marad.
Ha a szocialista korszak sajátos szókincsére is kíváncsi vagy, ide kattintva erről is olvashatsz.
