szerzetes élet

Az ír szerző, Emma Donoghue Menedék című regényében három szerzetes az Atlanti-óceán egy isten háta mögötti, lakatlan szigetén alapít kolostort. A férfiak próbálnak túlélni a mostoha körülmények között, de egyikük megszállottsága a másik kettő életét is veszélybe sodorja. Anélkül, hogy elspoilereznénk a folytatást, ennyiből is kitűnik, hogy a középkori szerzetesek közül néhányan igazán elhivatottak voltak: az írónőt valós hely inspirálta, Great Skellig szigete, ahol az Ágoston-rendi szerzetesek valamikor a 6–8. század között kolostort építettek.

A kezdetek

A 3. századtól kezdve Egyiptomban és Szíriában – részben a keresztényüldözések hatására – a korai keresztények közül sokan döntöttek úgy, hogy remeteként vagy aszkétaként fognak élni, távol a lakott vidéktől. Idővel kisebb közösségek alakultak ki, amelyek tagjai kezdetben csak imádkozni gyűltek össze, majd egyéb területeken is közösséget alkottak: együtt étkeztek, egy helyen laktak, és felosztották a munkát egymás között. A 6. században létrejött a nyugati kereszténység első szerzetesrendje, a bencés rend. Nursiai Szent Benedek Itáliában, a Monte Cassino hegyén alapította meg saját kolostorát, és megírta annak szabályzatát, a Regulát, amely mind a mai napig meghatározza a rendhez tartozó szerzetesek mindennapjait. Később újabb szerzetesrendek alakultak: a legismertebbek a ferencesek, a domonkosok, a ciszterciek és a „néma barátok”, a karthauziak.

Biztos fedél, egyházi karrier

A szerzetesi életforma, bár megkövetelte a szigorú napirendet és a lemondást, sokak számára vonzónak bizonyult. Ha valaki elköteleződött, élete végéig biztos fedelet tudhatott a feje fölött. Az önfenntartó, kerttel, művelhető földterületekkel, sokszor állatállománnyal és borospincével rendelkező kolostorok a középkori átlagember lehetőségeihez képest minőségibb és biztosabb élelmiszer-ellátást kínáltak. Akadtak olyanok, akiket a mély vallásosság vonzott a kolostorba, míg mások egyházi karrierben reménykedtek. Leginkább az arisztokraták másodszülöttjei vagy fiatalabb fiúgyermekei, akik nem örökölhették apjuk után a földbirtokot, egyházi pályán viszont jelentős befolyásra tehettek szert.

Ötévesek a kolostorban

Nem volt ritka, hogy a szülők egészen fiatal, 5 év körüli gyermeküket adták be a kolostorba, azzal a céllal, hogy szerzetest neveljenek belőle. (Őket oblátusnak nevezték.) A novíciusok később, jellemzően 15 éves koruk körül csatlakoztak a rendhez. Már a csatlakozás sem volt egyszerű:

az illetőnek gyakran több éjszakát a kolostor kapuja előtt kellett töltenie, hogy a barátok meggyőződjenek állhatatosságáról.

Ha kiállta a próbát, helyet kaphatott a novíciusok szobájában, majd megismerkedett a Regulával, és ha egy év után még mindig szilárdnak bizonyult az elhatározása, teljes jogú szerzetessé válhatott. (Az oblátusok, akik a kolostorban nevelkedtek, automatikusan szerzetesek lettek, amikor elérték a nagykorúságot.) Mindkét csoport tagjait egy mester vezette be a szerzetesi életbe, és amíg nem tettek fogadalmat, tilos volt számukra a szerzetesekkel való érintkezés.

Élet egy kolostorban

Aki szerzetesnek állt, lemondott a teljes vagyonáról, a családalapítás lehetőségéről, és örök szüzességet fogadott. A szerzetesek külön ágyakban, de közös hálóteremben aludtak, naponta kétszer ettek (kivéve a böjt időszakát, amikor napi egy étkezés volt engedélyezett). Noha elméletben tartózkodniuk kellett a húsevéstől, és csak betegség vagy bizonyos ünnepnapok alkalmával tehették azt meg, a kevésbé szigorú szabályok szerint élő barátok asztalára gyakran került sertéshús, nyúl, csirke és különféle vadmadarak. Kenyérből, halból, tenger gyümölcseiből, gabonából, zöldségből, gyümölcsből, tojásból és sajtból sem volt hiány, mint ahogy borból és sörből sem.

A kolostor élén az apát állt, akit a tagok választottak, helyettese a perjel volt. Nem csak idős szerzetesek irányíthatták a kolostort: ha valaki elég ambíciót érzett magában, akár huszonévesen is az intézmény élére állhatott. Említést érdemelnek még a perjel segítői, a dékánok, a házgondnok (aki a vendégeket, betegeket, gyerekeket istápolta, valamint a gazdasági ügyeket intézte), az idős szerzetesek pedig a borospince, a kert, a könyvtár vagy a scriptorium felügyelői lehettek.

A szerzetesek mindennapjai

A bencések jelmondata szerint a szerzetesek két fő feladata az imádság és a munka volt, ami a meglehetősen egyhangú napirendben is visszaköszönt. A nappal együtt keltek: nyáron fél 5-kor, télen legkésőbb fél 8-kor; ezután csendben végezték feladataikat egy órán át (például a felettesüktől kapott szent szöveget olvasgatták), ezt követte a délelőtti mise, majd a káptalanülés, amikor a kolostort érintő ügyeket vitatták meg. Ezt ismét munka követte, ami jelenthetett fizikai munkát, vagy egyéb feladatokat, például kódexmásolást vagy közösségi munkát is. A gazdagabb rendekben az úgynevezett laikus testvérek (akik a fogadalmak egy részét betartották, de külön lakrészben éltek), a bérmunkások és a jobbágyok elvégezték a fizikai munkát, a szerzetesek inkább a szellemi feladatokra összpontosítottak.

A nap fénypontját a déli mise és az étkezés jelentette – ez utóbbi alatt szent szövegek felolvasását hallgatták, egymással nem beszélgettek.

A délután ismét munkával telt, egészen vacsoráig, majd korán nyugovóra tértek: télen 6 után, nyáron este 8 körül. De nem aludták végig az éjszakát, hiszen az éjszaka folyamán és hajnalban is imádkozniuk kellett.

Sok beszédnek sok az alja

Ami a kommunikációt illeti, sok közösségben nem volt kívánatos a beszéd. A szerzetesek a novíciusokkal, a laikusokkal és a vendégekkel nem érintkezhettek, egymás között pedig csak a legszükségesebb dolgokat beszélhették meg, és azt is csak meghatározott helyeken. Ehelyett sokszor inkább füttyszóval kommunikáltak, vagy különböző gesztusokkal adták a másik értésére gondolataikat.

Ruházatuk a habitus, más szóval csuha volt. Ezt a durva vászonból készült, hosszú ujjú köpenyt a deréknál sokszor egy kötél fogta össze, amelyre három csomót kötöttek, hogy emlékeztesse viselőjét a fogadalmaira: a tisztaságra, engedelmességre és szegénységre. A ruhát úgy tervezték, hogy a lehető legnagyobb testfelületet takarja. Egy szerzetesnek – legalábbis elméletileg – ritkán volt kettőnél több csuhája, rendszerint csak karácsonykor kapott újat.

Veszélyes nők és a bolondok napja

A nők közelségétől természetesen tartózkodniuk kellett, éppen emiatt sokan nem szívesen látták a női szerzetesrendeket sem a közelükben. „A vipera mérge vagy a sárkány kevésbé ártalmas a férfiakra, mint a nők közelsége”, tiltakozott például egy kolostori elöljáró, amikor felmerült, hogy a premontrei rendbe nők is csatlakozhatnának. Ugyanakkor bizonyos napokon – például bolondok napján – a szokásos szigorúság meglepő módon enyhülhetett, ahogy A negyedik rend című, a középkori nőkkel foglalkozó könyvben olvashatjuk: „Az egyházi férfiúk e napon fordítva felvett öltözékben masíroztak a körmenetben, vagy állati bőrökbe, falevelekbe-virágokba burkolt vademberekként, esetleg nőnek öltözve, élveteg arckifejezéssel sikamlós dalokat énekeltek.” Egyéb esetekben, ha valaki vétett a szabályok ellen, megbüntették. A bűn nagyságát az apát ítélte meg: enyhébb bűnök esetében az illetőnek egyedül kellett étkeznie, a súlyosabb bűnök elkövetőit megvesszőzték, de akár a kolostoron belül be is börtönözték. A legsúlyosabb esetben pedig kizárták őket a közösségből.