szakállas nő

Clémentine Clattaux az északkelet-franciaországi Lotaringia régió egyik kisvárosában, Taon-Les-Vosges-ben látta meg a napvilágot 1865-ben; kamaszkorától kezdve jelentkeztek nála a hirsutizmus, vagyis a nőknél előforduló túlzott szőrnövekedés tünetei, melyet a tesztoszteron szintjének emelkedése okoz, hátterében pedig különböző problémák, például mellékvese-túlműködés vagy PCOS (policisztásovárium-szindróma) állhatnak. Clémentine-t nem zavarta különösebben, hogy arcán a férfiakéhoz hasonló szakáll serkent: rendszeresen és alaposan megborotválkozott, így sikeresen elrejtette „különcségét” a világ elől.

Húszéves korában Clémentine hozzáment egy helyi pékhez, Paul Delait-hez, akivel közös vállalkozásban vitték kis pékségüket és kávézójukat évtizedeken keresztül – úgy tűnt, a pékné-üzlettulajdonos a vidéki, kispolgári asszonyok átlagos életét élve fog megöregedni, 1900-ban azonban egy váratlan fordulat közbeszólt. Amikor egy utazó cirkusz látogatta meg a várost, Madam Delait és férje is a kíváncsi közönség soraiban bámészkodott, a társulatban fellépő szakállas nő azonban nem nyűgözte le túlságosan hősünket.

„Ennél sokkal nagyobb szakállat tudnék növeszteni!” – kérkedett a pékné, mire az üzlet egyik törzsvendége kapott az alkalmon, és kihívás elé állította. Clémentine és a férje 500 frankban fogadtak az illetővel, hogy az asszony néhány héten belül dús, egész arcát befedő szakállat növeszt – a helyiek legnagyobb elképedésére a házaspár megnyerte a fogadást, a pékné férfiakat is kenterbe verő arcszőrzete pedig azonnal a közösség legforróbb beszédtémája lett.

Fogadás miatt lett a világ leghíresebb szakállas nője

A hihetetlen érdeklődést és hirtelen jött népszerűséget kihasználva Delait átnevezte az üzletet Le Café de La Femme à Barbe-ra, vagyis Szakállas nő kávézóra, ahol a látogatókat nemcsak friss pékáru, kávé és egyéb finomságok fogadták, de személyesen találkozhattak a természet furcsa csodájának kikiáltott Madame Delait-vel is. A szakállas asszony híre gyorsan terjedt, az ország minden részéről érkeztek turisták, hogy megcsodálják őt: az élelmes férj fényképeket és képeslapokat készíttetett Clémentine-ről, melyeket jó pénzért megvásárolhattak a látogatók, de számos ismert fotográfus is készített saját kontójára felvételeket róla.

Madame Delait – aki 1904-ben különleges hatósági engedélyt kapott rá, hogy férfiruhát viselhessen – hírneve idővel túlnőtt a kávézó szűk keretein, ezért többször is körútra indult Franciaországba és Angliába, ahol fizető nézők tömegei várták, hogy megcsodálhassák őt. Az anekdota szerint a szakállas hölgy egy alkalommal bemászott egy oroszlánketrecbe, ahol békésen kártyázott a vadállatok idomárával, az oroszlánok ugyanis megijedtek, és hátrébb húzódtak, amikor hősünk rájuk nézett. Clémentine-t a legendás amerikai impresszárió, Phineas Taylor (P. T.) Barnum is szerette volna leszerződtetni világhírű társulatába, ő azonban nemet mondott a nagylelkű ajánlatra, nem akart ugyanis huzamosabb időn át távol lenni reumától szenvedő férjétől.

Clémentine soha többé nem vágatta le impozáns szakállát, sőt, nagyon büszke volt rá, és mérhetetlen figyelemmel ápolta: borbélya, Charles Grossier háromnaponta köteles volt megnyirbálni és egy különleges samponnal megmosni az egyedi arcszőrzetet, miközben megbízója árgus szemekkel figyelte őt, nehogy a legkisebb hibát is ejtse kényes munkája során.

Szerencsét hozott a katonáknak a világháborúban

Az első világháború idején Madame Delait önkéntes nővérként segítette a francia egységeket a harcmezőn; sok katona egyfajta kabalaként tekintett a szakállas nőre, akit Poilu-nek, vagyis „Szőrösnek” becéztek, és gyakran hordták maguknál a róla készült fényképeket, képeslapokat, hátha szerencsét hoznak számukra. A háború után a Delait házaspár – mivel, valószínűleg Clémentine meddősége miatt, nem lehetett saját gyerekük – örökbe fogadott egy Fernande nevű ötéves kislányt, akinek a szüleivel a spanyolnátha végzett; Clémentine visszavonult a show-bisznisztől, és a család a közeli Plombières-les-Bains nevű faluba költözött, ahol nyitottak egy férfidivatáru-üzletet.

Paul Delait 1926-ban bekövetkezett halálát követően özvegye úgy döntött, visszatér a világot jelentő deszkákra, és bejárja a világot, hiszen ezúttal már nem volt kötelesség, ami megakadályozta volna ebben: a szakállas nőt még mindig tömegek üdvözölték mindenfelé, hírességekkel, államfőkkel, sőt, európai uralkodókkal is találkozott. 1934-ben egy francia újságíró, Paul Ramber megírta Madame Delait életrajzát.

A kora 20. század egyik furcsa szenzációja 1939 áprilisában, 74 éves korában hunyt el: sírjára végrendeletének megfelelően az „itt nyugszik Clémentine Delait, a szakállas hölgy” felirat került. Említett memoárja ezzel a sorral zárul: „Szerény életemre visszatekintve semmi szégyellnivalóm nincs, hiszen mindenki, aki ismert, mélyen tisztelt engem.”