Egyszer azt mondta, a világ végéről jött. Mi tagadás, szülőfaluja Váchartyántól nagyjából 300 kilométernyire van. Hogyan emlékszik vissza rá, milyen volt tiszabecsi gyereknek lenni?
Nagyon jó emlékeket őrzök onnan, valójában a szívem mélyén mindig oda kötődöm. Az egész életem meghatározza, hogy Tiszabecsen, a Tisza partján nőttem föl egy református, magyar nyelvű cigány, úgynevezett romungro család második gyermekeként. Az anyatejjel ott szívtam magamba a reformátusságot, az igazi falusi reformátusságot is. Az a miliő, az a jó értelemben vett régi vágású, régimódi neveltetés, amiben részem volt, a mai napig meghatározza az életemet, a látásomat, az életfelfogásomat és a személyiségemet. Nagyon sokat kaptam az ott élő emberektől, a tanáraimtól, a lelkészeimtől és a szüleimtől.
Mesél egy kicsit a szüleiről?
Egészen kicsi gyerekkoromban, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején édesapám Esztergomban a nagy állami építkezéseken, anyukám pedig a helyi tsz-ben és a harisnyagyárban dolgozott, majd amikor arra már volt lehetőség, közmunkaprogramban vett részt. Édesapám végig, amíg az egészségi állapota engedte, az építőiparban dolgozott, bőven a rendszerváltás után is, leginkább Budapesten és a Dunántúlon. Emiatt édesanyám kisebb koromban nagyon sokat volt egyedül velünk otthon, mert apám hetelős munkán volt – ezt akkoriban így nevezték.
Csak hétvégenként járt haza, egyébként a munkahelyi szálláson lakott.
Nem lehetett könnyű ilyen messze lenni egymástól.
Így húsz-harminc évre visszaemlékezve, nem éreztük ennek a hátrányait. Ez természetes körülmény volt, hiszen már kisgyerekként tudtuk, hogy az a megélhetésünk egyetlen lehetősége, ha apám távol dolgozik tőlünk. Amikor viszont hazajött hétvégén, azt kihasználtuk.
Hogyan emlékszik vissza az édesanyjával töltött időkre?
Anyám zseniálisan nevelt minket, attól függetlenül, hogy tulajdonképpen egyedül volt otthon. Mindent megadott, amit csak megadhatott anyaként a két fiának. Focizott és Forma-1-et is nézett velünk, kész volt engedni ezeknek a kéréseinknek is.
Hogyan jött az életébe a hit?
Tinédzserkoromban rokkantnyugdíjas lett anyám és apám is, miután mindketten megbetegedtek. Akkor már nemcsak a betegségből adódó nehézségeket éltük át, hanem a napi, anyagi nehézségeket is.
Nyolc-tíz éves lehetettem, amikor már nagyon sok mindennel kellett szembesülni, de valójában onnantól kezdtünk aktívan templomba járni.
Otthon majdnem mindenkiben megvan a református identitás, de az, hogy reformátusok vagyunk, a mi családunkban nem jelentette automatikusan azt, hogy aktív templomba járó, imádkozó, Bibliát olvasó emberek is vagyunk. Anyák napján vagy nagy ünnepeken elmentünk a templomba, mert mondjuk a gyerek verset mondott, de a kilencvenes évek végéig valójában nem volt aktív hitéletünk. Jézus Krisztus követése leginkább akkortól határozta meg az életünket, a családi ház onnantól kezdve vált egy olyan lelki, szellemi otthonná, ami által lelkipásztori pályára kerültem.
Predesztinálva volt?
Ezt nem mondanám, inkább azt, hogy innentől kezdődik a rendszeres Biblia-olvasás, az, hogy megyünk templomba, az, hogy jó kapcsolatban vagyunk a gyülekezettel, a lelkésszel, és az, hogy egyáltalán az életünk középpontja Jézus Krisztus lett.
Hogyan élte meg gyerekként ezt a nehéz időszakot?
A szegénységet, avagy, ha létezik ilyen fogalom, a tisztes szegénységet átéltük, de a mélyszegénységet, Istennek hála, soha nem tapasztalhattam meg. Olyan volt, hogy nagyon meg kellett gondolni, hogyan veszünk cipőt vagy kabátot, de olyan, hogy ne legyen ételünk, nem. Olyan is volt, hogy gimnazista koromban nem tudtuk, hogyan teremtjük elő az anyagi feltételeket a kollégiumba való visszautazásomhoz.
Arra is emlékszem, hogy azon a nyáron, amikor egyetemre kerültem, nem tudtuk, hogyan jutok el Debrecenbe, ahogyan azt sem, hogyan finanszírozzuk majd a tanulmányaimat.
Meg kellett húzni a nadrágszíjat, sok esetben nem tehettünk meg nagyon sok mindent, ami egy éppen tinédzserkorba átlépő gyereknek nem esett a legjobban, de aztán mindig sikerült abból a kevésből is olyan beosztással élni, hogy lemondásokkal és sok mindent megvonva magunktól, végül kikecmeregtünk ebből a helyzetből. Arra egyébként a szüleim nagyon ügyesen figyeltek, hogy
mi, a gyerekek, ebből ne sokat érzékeljünk.
Jól gondolom, hogy a tanulás sosem volt kérdés a családjukban?
Anyámék folyamatosan arra neveltek és kapacitáltak, hogy tanulni kell. Gimnazista koromban nem vettem annyira komolyan, emellett nehezen éltem meg a családtól való elszakítottságot, a kollégista létet is. Érettségi előtt mélypontra jutottam, de a vizsgákat megelőző hónapokban azt éreztem, hogy Isten nagyon erősen megragad és felemel azért, hogy még jobban oda tudjam magam tenni. Az érettségin sikerült visszajönnöm abba a stádiumba,
amikor meg akartam csinálni azt, amit a lehetőségeim engednek, és közben ott volt előttem az a cél is, hogy bejussak a Debreceni Református Hittudományi Egyetem lelkész szakára.
Sokkal jobb tanuló is voltam az egyetemen, mint a gimnáziumban. Az egyetem volt a csúcspont. Jó hatással volt rám a közeg, a tanáraim, az a szerető hozzáállás, amivel pátyolgattak, terelgettek, tanítottak és neveltek minket. A mai napig nagyon felnézek rájuk, tisztelem őket.
Debrecenből hogyan vezet az út Svájcba?
Zsinati ösztöndíjas voltam, így 2014 és 2015 között járhattam a Genfi Egyetemre, ahol ökumenikus teológiát hallgattam, közben pedig a genfi magyarok gyülekezetének lelkipásztori feladatait is elláttam.
Sosem fordult meg az a fejében, hogy ott marad?
Akkor ott, abban az egy évben sok minden kavargott bennem. Tetszett minden, amit ott láttam és tapasztaltam, de azt is éreztem, hogy haza kell jönnöm, mert itthon várnak rám, és talán nagyobb szükség is van rám. Miután ott megkaptam a diplomámat, néhány hét múlva már haza is jöttem.
Amellett, hogy Váchartyán református lelkipásztora, több mindennel is foglalkozik.
Igen, csinálok még egy pár dolgot. A váchartyáni gyülekezet 2019-ben hívott meg lelkipásztornak, előtte Bács-Kiskunban, Jánoshalmán voltam lelkész. Időközben, 2017-ben elkezdtem a doktori iskolát, a PhD-képzést Budapesten, és 2021 óta látom el a Budapesti Református Cigány Szakkollégium lelkipásztori feladatait is, ahol a felsőoktatásban résztvevő, cigány származású hallgatókat neveljük, tanítjuk, bátorítjuk.
Hogyan?
Krisztus-követő életmóddal, idegennyelv-oktatással, lelki gondozással, személyiségfejlesztéssel, tehát igazából mindenféle formában, ahogy a szakkollégiumi kereteken belül tudjuk őket segíteni. Emellett a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarán működő Romológia Kutatóintézetben – amelynek a vezetője vagyok – még tudományos módszerekkel is igyekszünk megtámogatni az ügyet.
Mennyire nehéz most cigányként elhelyezkedni a munkaerőpiacon?
Én azt látom, hogy egy most felsőoktatásban tanuló cigány származású hallgatónak vagy végzett hallgatónak több lehetősége van, mint amennyi mondjuk nekünk volt tíz évvel ezelőtt. Bátran mondhatom, hogy
ez az évtizedek óta nagyon nagy áldozatokkal végzett cigánymissziónak köszönhető, amelybe tényleg beletettünk mindent Isten segítségével.
Ennek a pozitív hozadékait most már érezhetik a fiatalok. Nekik sokkal kikövezettebb az útjuk, és az is meglehet, hogy sokkal több támogatást is tudnak kapni. Itt most nem feltétlenül anyagi jellegű, egzisztenciális dolgokra gondolok, hanem arra, hogy vannak mellettük olyan emberek, olyan segítő közeg, amely támogatja őket a lépéseik megtételében.
Önhöz álltak valaha másként a származása miatt?
Nem mondanám, hogy szembesültem bármi ilyesmivel. Azt gondolom, hogy amiket átéltem, az a kezdő lelkészek életútja. Ami nyilván nem mindig egy leányálom, de azon át kell esni, hogy az ember megtanulja azt, amit meg kell tanulnia ahhoz, hogy alázatban, lelki érettségben tudjon viszonyulni a lelkipásztori szolgálathoz, Istenhez és a másik emberhez is.
Mit ért a kezdő lelkészek nehézségein?
Az ember, amikor kijön az egyetemről, azt gondolja, hogy nagyon sok mindent tud. Nem ismeri viszont az élet valóságát, annak realitását. Ha mondjuk visszanézem egy tíz évvel ezelőtti prédikációmat, azért látom, hogy Isten rengeteget formált rajtam, leginkább alázatban. Például – mint ahogy most azt Ön is megtapasztalta –, ha becsönget a parókiára egy szegény ember, akkor az az első dolgom, hogy segítem őt, enni adok neki. Hasonlóképpen, ha bárki bármilyen problémával jön hozzám, akár este vagy kora reggel is, azt leültetem, és igyekszem a legjobb tudásommal és szeretetemmel mellette állni.
A parókiáról senki nem mehet úgy el, hogy nem eszik, ha éhes. Akár valóban, szó szerinti értelemben vett táplálékról is legyen szó, akár lelki eledelről.
Az embernek emellett minden másban is meg kell tanulnia az alázatot a Krisztus követésében, és azt, hogy a lehető leghitelesebben tudja képviselni Isten igéjét az emberek között.
Tehát akkor tulajdonképpen az önazonosságot kell megtalálni?
Igen, amellett, hogy a Krisztus követésének tanulásában még most hosszú út áll előttem, ebben bizonyos vagyok. Még nagyon-nagyon sok mindent kell megtennem, Istennek pedig nagyon sokat kell formálnia a szívemben, az életemben ahhoz, hogy még alázatosabban éljek.
Többet hallgatni és kevesebbet beszélni – ezt kell tanulni.
Többet hallgatni Istent és kevesebbet beszélni, többet hallgatni az embereket, és kevesebbet beszélni. Most különösen aktuálisnak érzem, mert hamarosan doktorrá avatnak, és egyáltalán nem gondolom azt, hogy elértem valamit. De ha erről mondjuk nyolc évvel ezelőtt megkérdezett volna, biztos nem így gondolom. Érti?
Azt hiszem, igen. Akkor ez most tulajdonképpen azt jelenti, hogy a doktoriját csupán egy kiindulópontnak tekinti?
Most úgy érzem, hogy ezzel érem el a nullát. Ez egy zéró pont, ahonnan indulva még nagyon sokat kell tanulni, nemcsak tudományos szempontból, hanem hitben, Isten megismerésében, Krisztus követésében és a lelkipásztori attitűdben is.
Kész és képes is vagyok arra, hogy feláldozzam a szabadidőmet azért, hogy képezzem magam, azért, hogy olvassak, hogy egy-egy tanulmány megszülethessen.
Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű volt végigcsinálni a doktori képzést, mert rengeteg áldozatot kellett hozni érte, de örömmel tettem. Viszont azt is látom, hogy jó, hogy aktívan dolgoztam közben és azóta is, mert nem tudom elképzelni azt, hogy ne legyek ott az emberek között, és ne szolgáljak lelkipásztorként. Szerintem a kettőnek együtt kell lennie. Az egésznek az a legnehezebb része, hogy a gyülekezet valóságában a legegyszerűbb szavakkal tudjuk elmagyarázni azt, ami leírva látszólag végtelenül bonyolultnak tűnik, és még csúnya latin szavak is vannak benne. Ez a legnagyobb kihívás, de egyben a legszebb dolog is az egészben.
Ha most lenne gyerek, milyen hivatást választana?
Minden valószínűség szerint akkor is lelkész lennék, mert az egész lelkipásztori szolgálatra az életem meghatározójaként tekintek. Az egyik kisfiú, aki a szívében arra vágyik, hogy lelkész lehessen, nemrégiben a hivatás mélységeiről és magasságairól kérdezett. Azt mondtam neki, hogy majd nézze meg a nővére konfirmálásáról készült képeket, mert az például egy csúcspontnak tekinthető. De ugyanilyen pont az is, amikor egy gyászoló mellett szavak nélkül, vigasztaló szeretetben tudok lenni.
