Ratkó Anna

Ratkó Anna 1903. augusztus 19-én született a ma Szlovákiához, akkor még Esztergom vármegyéhez tartozó Párkánynánán, tizennégy gyerekes munkáscsalád tizenegyedik gyermekeként, a testvérek mellett két elárvult rokon gyerek is velük nevelkedett. Édesapja szerszám- és géplakatosként dolgozott, alapítója volt a vasasok szakszervezetének, Anna nyolc fiútestvére is ugyanezt a szakmát tanulta ki. A család idővel a jobb lehetőségek reményében az akkor még Budapest elővárosaként létező Pesterzsébetre költözött. Az apa és a fiúgyerekek többsége a Soroksári úti fegyver- és gépgyárban szerzett munkát. Anna alig 12 éves volt, amikor fiútestvéreinek nagy részét besorozták az első világháborús frontra, ezért, hogy segítsen a mindennapi betevő előteremtésében, otthagyta az iskolát, és ő maga is beállt „gépmunkásnőnek”.

Szövőszéktől a parlamenti bársonyszékig: Ratkó Anna életútja

Kamaszként már a gyár női részlegének szakszervezeti bizalmija volt, aktív szerepet vállalt a munkásmozgalomban, 1919-ben pedig szervezője volt a dél-budapesti munkásfelvonulásnak, sztrájkokban, akciókban, háborúellenes tüntetéseken vett részt, amiért letartóztatták. A Horthy-korszakban gyári szövőnőként dolgozott, miközben továbbra is a szakszervezet aktív tagja, szervezőegyénisége maradt; 1927-ben férjével, Bíró Károllyal együtt belépett a szakszervezeteket uraló Magyar Szociáldemokrata Pártba, tagja lett a szociáldemokrata Országos Nőszervező Bizottságnak, folyamatosan agitált, gyűléseket tartott. 1929-ben bérsztrájkot robbantott ki, amiért kirúgták az állásából, és feketelistára került. Csak kapcsolatai segítségével sikerült munkát találnia a Weiss Manfréd-gyárban.

A második világháború idején Ratkó már a radikálisabb baloldaliság mellett tette le a voksát, csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához, és részt vett az illegális kommunista partizánakciókban. A háború után hat hónapos pártiskolát végzett, ekkor már tagja volt a kommunisták belső körének, parlamenti mandátumot szerzett, és kinevezték a selyem-, gyapjú-, kender- és egyéb szövőgyárakért felelős Textilipari Munkások Szabad Szakszervezete elnökének; ez annyira jelentős pozíció volt, hogy automatikusan a Szakszervezeti Tanács, majd a SZOT alelnökévé is megválasztották. A kommunista párt harmadik kongresszusán bekerült az MKP központi vezetőségébe, 1949 júniusában pedig Rákosi Mátyás népjóléti miniszterré nevezte ki, ezzel ő lett Magyarország történetének első női minisztere.

A végzettségnél fontosabb volt, hogy jó pártkatona vezesse az egészségügyet

A népjóléti minisztérium – melyet a következő évben átnevezték egészségügyi minisztériummá – a szociális ügyek és az egészségügy irányítását látta el, Ratkó személyében mégis olyan miniszter került az élére, akinek semmilyen orvosi vagy egészségügyi végzettsége nem volt, sőt, még az általános iskolát sem fejezte be. Kinevezése elsősorban politikai stratégia volt Rákosi részéről, aki igyekezett megtörni az orvosszakmában jelentős többségben lévő kisgazdák fölényét, ehhez pedig olyan megbízható pártkáderre volt szüksége, akinek hűségében és ügybuzgalmában nem csalódhat. „Nekem semmi közöm az egészségügyhöz” – állította évtizedekkel később Ratkó egy interjúban – „Rettenetesen letört, amikor felkértek népjóléti miniszternek. (…) Azt mondta Rákosi elvtárs, nem azért bíztak meg, hogy jó orvos legyek, hanem hogy szervezzem eggyé az egészségügyet, mert bebizonyosodott, hogy jó szervező vagyok.”

A miniszteri kinevezésben egyéb tényezők is közrejátszottak, Rákosi például kifejezetten női politikust szánt a tisztségre, mivel úgy gondolta, az emberek jobban szimpatizálnak egy nővel, kedvesebbnek tartják, ezért könnyebben elfogadják azokat a radikális intézkedéseket, melyeket az egészségügy területén véghez kívánt vinni. Szintén Ratkó mellett szólt, hogy Rákosival és több kommunista vezetővel ellentétben nem Moszkvában, hanem Budapesten tartózkodott a világháború idején, ezért sokkal jobban ismerte náluk a hazai szociális körülményeket, továbbá az, hogy nem volt zsidó származású, a szovjet pártvezetés ugyanis kifogással illette a magyarországi állampárt vezetőségének „túlságosan izraelita” összetételét.

Ratkó igyekezett képezni magát, az egyik anekdota szerint ellátogatott egy előadásra az orvostudományi egyetemen; amikor a tanár felvázolta a munka meghatározását a hallgatóknak – erő szorozva az irányába eső elmozdulással –, a miniszter asszony szót kért, és leteremtette őt, mondván, ő a marxista–leninista tanfolyamon nem így tanulta, a munka tervszerű tevékenység, amit csak ember tud végezni. Vita keletkezett, a professzor hiába próbálta meggyőzni a miniszter elvtársnőt, hogy itt most fizikai és nem politikai értelemben vizsgálják a munka fogalmát. Miniszteri kinevezésekor a professzorok tisztelgő látogatást tettek Ratkónál, aki enyhén leteremtette őket: „Amit a professzor urak mondtak, én abból semmit sem értettem. Vegyék tudomásul, hogy én textiltechnikus voltam, beszéljenek az én nyelvemen.”

A korabeli pártelittel szemben Ratkó kifejezetten szerény életvitelt folytatott, visszautasította például a neki felkínált rózsadombi villát, és Pesterzsébeten maradt, mint mondta, oda köti a munkásmozgalmi múltja, és sokkal jobban megérteti magát az ottani emberek között. Csak az 1956-os forradalom idején hagyta el pesterzsébeti lakását, miután többször is megpróbáltak betörni oda, és fenyegető üzeneteket is kapott, biztonsági óvintézkedésként a pártelit többi tagjának közelébe, Budára költöztették.

Így jött létre a gyermektelenségi adó

Ratkó hozzá nem értése számos problémát okozott a magyar egészségügyben és szociális szférában. Egyik szégyenletes döntése a háború után megszaporodott árvákat érintette, akik vagy a harcokban vesztették el a szüleiket, vagy a szovjet katonák erőszakoskodásának következtében jöttek világra. A népjóléti minisztérium szakreferensének javaslatára az árva gyerekeket családokhoz adták örökbe, mely sokuk életét mentette meg, Ratkó azonban megvétózta ezt a programot, visszavette a gyerekeket az örökbe fogadó családoktól, és állami gyermekgondozó intézményekbe küldte őket, ahol a rossz ellátás miatt sokan meghaltak, mások – család nélkül – súlyos pszichés terhekkel nőttek fel. A miniszter azzal indokolta döntését, hogy az örökbe fogadó családok jelentős részben a régi elit köreiből kerültek ki, „a horthysta arisztokrácia pedig nem nevelheti fel a gyerekeinket”.

A Ratkó-korszak legjelentősebb és legbrutálisabb intézkedése azonban kétségkívül az ún. népességszabályozási rendelet volt, melyet a köznyelv Ratkó-törvénynek is nevez, pedig valójában a pártvezetés felsőbb köreiben fogant, az egészségügyi miniszter csupán végrehajtóként működött közre a bevezetésében. Az új törvény az „leánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség” jelszó szellemében betiltotta a művi terhességmegszakítást, és bevezette a gyermektelenségi adót, melyet azoknak a 20 és 50 év közötti férfiaknak, illetve 20 és 45 év közötti nőknek kellett fizetniük, akiknek keresete már volt, de gyermeke (még) nem; az új adó az adóalap 4 százalékát tette ki.

A törvényben ezzel együtt jelentősen segítették a dolgozó anyákat: rögzítették a családi pótlékot, 12 hét szülési szabadságot és hat hónap szoptatási időt biztosítottak, alaposan felduzzasztották a bölcsődék, óvodák és napközis iskolák számát. A Ratkó-korszak eredményeképpen jelentősen megnőtt a magyar gyerekek száma, míg 1949-ben az ország lakossága 9,2 millió fő volt, tíz évvel később már 9,9 millióan éltek a határainkon belül.

Csendben eltűnt a nyilvánosságból

Ratkó felkészültségével kapcsolatban már a Rákosi-korszak fénykorában is számos kritika megfogalmazódott a párt belső köreiben, az egészségügyet érintő hibás döntések miatt sokan bírálták személyét, végül Sztálin halála után, a Nagy Imréhez köthető enyhülés kezdetén, 1953 áprilisában a miniszter asszony hivatalosan kimerültség indokával lemondott, és átadta a székét az orvos végzettségű Zsoldos Sándornak. Ratkó továbbra is a központi pártbizottság tagja maradt, azonban már nem töltött be komolyabb döntésekkel járó pozíciót, inkább csak amolyan „díszként” funkcionált; a forradalomig a Szakszervezetek Országos Tanácsának titkáraként dolgozott.

1957-ben végül megrendült egészségére hivatkozva minden pártfunkciójáról lemondott, és különleges korkedvezménnyel nyugdíjba vonult; ugyan 1968-ig titkára maradt a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének, csak elvétve jelent meg politikai rendezvényeken, a közélettől visszavonultan élt. 1981. július 20-án, 77 évesen hunyt el Budapesten.