perintfalvi rita interjú bántalmazás LMBTQ feminizmus

Grazban tanítasz teológiát, ugyanakkor feministának vallod magad. Melyik volt jelen hamarabb az életedben, a katolikus hit vagy a feminizmus?

A családomban nem volt kitüntetett szerepe a vallásnak. Karácsonykor és húsvétkor elmentünk a misére, voltam elsőáldozó és bérmálkoztam 14 évesen, de utána el is hagytam az egyházat. 21 évesen tértem meg újból, amikor Szombathelyre visszajöttek a Domonkos-rendi nővérek. Azt éreztem az apácák között, hogy ők nagyon hitelesen élik meg a hitüket, hogy ez valami olyasmi, amit mindig is kerestem. Elindultam ezen az úton, és nagyon hamar be is iratkoztam teológiára, szerettem volna intellektuálisan minél többet tudni a keresztény hitről. A hit nekem egy személyes találkozás volt a Mesterrel, szerintem a személyes kapcsolódás a legfontosabb, nem az élettelen, merev dogmák.

A Mester Jézust jelenti?

Igen. Nem szívesen hívom így, mert a vallási fundamentalisták nagyon kisajátították ezt a nevet.

Honnan jött a feminizmus?

A feminista teológiával Bécsben találkoztam 2002-ben, amikor elkezdtem a doktori képzést. Hatalmas élmény volt, hogy a professzorok között rengeteg a nő. Arra gondoltam, hogy te jó ég, ezt nőknek is szabad? Magyarországon nem volt jellemző, és ma sem az, hogy egy teológiai fakultáson nő is taníthat komoly teológiai tárgyat. Legfeljebb, ha apáca.

Egyes feminista elképzelések szerint a kereszténység onnan ered, hogy a férfiak „elirigyelték” a nőktől a teremtés, az életadás képességét. Ezért adnak kereszteléskor új nevet, a keresztvíz a magzatvizet szimbolizálja, a vér pedig a női testből kicsorduló vért. Tehát az egész csupán a női testben lakozó hatalom megszerzésére és kézben tartására szolgál.

Érdekes elképzelés. Az biztos, hogy a hivatalos teológiában nagyon férfimódon gondolkodnak, miközben ha elmegyünk egy egyszerű ember lakásába falura, sok helyen még mindig ott vannak a Mária-szobrok. A hívőkben tehát ott van az igény, hogy kell egy női alak is, aki egyébként a termékenység és az életadás szimbóluma. Ez egy erőteljesen patriarchális vallás, amelyben a nők elnyomása iránti igény nagyon erős. A nőket a szexualitáson keresztül lehet elnyomni: ugyan életadók, de az életet adás a szexualitáshoz kapcsolódik, mert egy szexuális aktus előzi meg. A keresztény gondolkodásban a nő az Éva-toposzban jelenik meg: Éva a kísértő, a szexualitás szimbóluma, akit kontrollálni kell, legfőképpen a szexualitásában. Innen jön az, hogy a fogamzásgátlást be kell tiltani. Mind a mai napig a katolikus egyház semmilyen módját nem engedi meg a fogamzásgátlásnak, ami teljes ad absurdum. Nincs abortusz, nincs házasságon kívüli szexuális élet, tilos még az is, hogy az ember önmagának szerezzen örömöt. A nő szexuális kiteljesedése tehát blokkolva van kétezer éve a férfiak által dominált teológia révén. És a nők ezt hagyják. A feminista teológia azt a kérdést teszi fel, hogy miért hagyjuk ezt.

Magyarországon te vagy az egyetlen, aki ezzel foglalkozol?

Nem, szerencsére nem. Húsz éve létezik egy egyesület, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesülete, amelynek egyébként az elnöke vagyok. Vannak közöttünk katolikusok, evangélikusok, zsidók, buddhisták, olyan nők, akik lelkészként vagy teológusként feminista módon gondolkodnak, például arról, mit tehetnek a vallások a gyűlölet, a kirekesztés ellen. Feminista gondolkodóként ezek a témák is nagyon fontosak, nemcsak a nők mellett állunk ki, hanem a kirekesztett más vallásúak mellett is, legyen szó akár antiszemitizmusról, akár iszlamofóbiáról. És persze felemeljük a szavunkat más elnyomott társadalmi kisebbségek, például a romák vagy az LMBTQ-emberek mellett.

Tavaly jelent meg az egyházon belüli szexuális visszaélésekről szóló könyved, Amire nincs bocsánat címmel. Hogyan fordult az érdeklődésed ebbe az irányba?

Ferenc pápa már 2013-ban, a megválasztásakor kimondta a zéró toleranciát ebben a témában, és 2019-ben hívta össze azt a vatikáni csúcstalálkozót, amelynek a témája az egyházon belüli szexuális visszaélések volt. Ezután hoztak olyan rendelkezéseket, amelyeket nem ajánlott, hanem kötelező betartani, ilyen például az a bejelentőrendszer, amelyet minden egyházmegyének létre kellett hoznia a szexuális visszaélések jelzésére. Magyarországról Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke vett részt azon a találkozón. Amikor hazajött, megkérdezték, mit tud a magyar helyzetről, és azt mondta, neki tizen-egynéhány esetről van tudomása. Akkor már látszottak a számok más országokban, és azt gondoltam, vagy nincsenek akták, vagy szeretnénk nem tudni róla, de ez nem lehet egy valós szám. Írtam egy cikket, amelyben megkérdeztem, van-e olyan áldozat, aki szeretne beszélni velem erről. Már aznap jelentkezett két áldozat, és másnap reggel a harmadik. Ez megdöbbentett.

Hány áldozatot ismersz most?

Negyvenötöt.

Hogyan tudsz segíteni abban, hogy feldolgozzák, ami velük történt?

Felállítottunk egy áldozatvédő csoportot. Dr. Heves Andrea pszichológussal dolgozunk együtt, minden hónapban van egy fél nap, amikor együtt vagyunk az áldozatokkal. Ő mint pszichológus segít, én pedig a spirituális részt teszem hozzá. Meditációt vezetek, ez segít eltávolodni a traumától. Az ember megengedi, hogy fájjon, de nem ragad bele a fájdalomba. Ha valaki ezt megtanulja, a traumát is jobban tudja kezelni. Ha szükséges, jogi segítséget is biztosítunk.

Nagyon nehéz a nyilvánosság elé állni, ha valakit szexuálisan bántalmaztak. Az áldozatok között volt olyan, aki az igazságszolgáltatáshoz fordult?

Jogi útra nem került sajnos egy sem, mert mire az áldozatok eljutottak oda, hogy beszélni tudjanak az őket ért bántalmazásról, már minden eset elévült. 10-20-30 évvel ezelőtti ügyekről van szó többségében, amiket nagyon nehéz, szinte lehetetlen bizonyítani. A kilencvenes években nem voltak még mobiltelefonok, hogy lefotózzák, ami történt. Ott kezdődik a probléma, hogy nem hisznek a gyereknek, akkor pedig hogy bizonyítsa? Ha egy gyerekkel áll szemben egy az Isten földi képviselőjének járó tekintéllyel rendelkező katolikus pap, egyszerűen nem fogják neki elhinni. Az áldozatokban a szégyenérzet is igen nagy, nem is értik, hogy mehettek ebbe bele. Nagyon sok áldozatban erős az önvád, hogy „én rontottam meg ezt a szent papot”. A közösség is sokszor őket vádolja: „hogy mondhatsz ilyet, egy pap ilyet nem csinál”. Annyira erős a tabu, hogy a pap szakrális hatalommal rendelkezik és Isten nevében cselekszik, hogy nem tudják elképzelni a hívek, hogy megtesz ilyesmit. Mint egy sztárrendező vagy sztáredző, akit szinte félistenként kezelünk, és nem hisszük el róla. Vele szemben áll az áldozat, akinek nincs semmilyen hatalma, és iszonyatos harcot kell vívnia azért, hogy egyáltalán valaki komolyan vegye. Ez évszázadok óta jelen lévő jelenség, de csak most jutunk el oda, hogy végre lehet róla beszélni, és jobb esetben nem az áldozatokat hibáztatják. Bár láttuk Pető Attilát, aki maga is áldozat, mégis beperelte az egyház.

Van ennek a típusú bántalmazásnak valamiféle mintázata?

Abszolút. A behálózó stratégiáról írtam is a könyvemben. Tíz történetet dolgoztam fel, ebből ötöt fejtettem ki mélyebben. Mind az öt olyan eset, amikor az elkövető hosszan, hónapokig, akár évekig építi fel az előkészítő fázisban a kapcsolatot. Ez a bizalomépítés fázisa, amikor az elkövető ad az áldozatnak: apró ajándékokat, figyelmet, szeretetet. Van, aki elviszi az áldozatot fogorvoshoz, kifizeti a fogorvosi kezelést, mert a szülei szegények. Egyikükhöz például, egy állandóan cikizett, kissé kövérkés alkatú fiúhoz a tanár odafordult a figyelmével, megengedte, hogy órán kívül bemenjen a szobájába, a kedvenc ételeivel kínálta meg, megszerezte a Coca-Colát meg a mogyorót. Közel került hozzá, azt éreztette, hogy „fontos vagy nekem”. Nagyon sokszor az áldozatoknak nincs jó kapcsolatuk a szüleikkel, vagy ha elkerülnek az internátusba, félévente egyszer mennek haza, nem is tudnak beszélni velük. Tehát az elkövetők időt ajándékoznak, azt éreztetik az áldozatokkal, hogy szeretik őket. Ez a dinamika alapja. Aztán amikor az áldozat bízni kezd, vagy kötődni – van olyan áldozat, aki szerelmes is lesz –, akkor jön a következő fázis, amiben már nem adnak, hanem elvesznek. Ez verbális szinten kezdődik, mert ha gyerekek vagy serdülők az áldozatok, nem lehet rögtön ajtóstul rájuk rontani, hiszen akkor esetleg elmenekülnének vagy felébrednének ebből a hipnózisból. Mert egyfajta hipnózis ez, elhitetnek az áldozattal egy olyan valóságot, ami nem is létezik. És ő ennek a képzelt valóságnak lesz a szereplője. Például azt, hogy ami köztük van, az egy szent szerelem, amor sanctus, amit Istentől kaptak, és ha nem fogadják el, bűnt követnek el. Tehát eleinte csak a verbális bevezető játékok vannak, beszélgetések, történeteket mesélnek az elkövetők, szexuális oktatást tartanak, szexfilmet néznek. Utána jön a testi rész, ez is apró lépésenként: egy kis simogatás, homlokpuszi, a váll megérintése. Aztán már az elkövető típusától függ, hogy meddig mennek el. Van, aki a szexuális behatolásig, de van, aki annyira éretlen maga is pszichoszexuálisan, mint egy tinédzser, az ilyen típusú elkövetők inkább csak fogdosnak vagy leskelődnek. De a narcisztikus pszichopaták bármeddig elmennek, a szadisták pedig akár a fizikai erőszakig is, ők pont ezt élvezik. A lényeg azonban sosem a szexualitáson van, hanem a hatalmi játszmán, hogy azt csinálok veled, amit akarok, te egy rongybaba vagy, egy játékszer, amit akár tönkre is tehetek, és én ezt élvezem. Amikor az áldozat már érzi, hogy olyasmit tesz, ami neki nem jó, vagy kifejezetten rossz, akkor is megmarad benne az az érzés, hogy szereti az illetőt, nem akarja elveszíteni. A tettesek pedig ezzel élnek vissza, így akár évekig is fennáll a csapda.

A másik fontos, és máig tabunak tűnő terület, amivel foglalkozol, az LMBTQ-identitású emberek és a hit kapcsolata. Sokan fordulnak hozzád, akiknél a szexuális irányultság és a hit konfliktusba kerül egymással?

Rengetegen. Napi szinten kapok üzeneteket. Azt hiszem, én vagyok az, aki a legtöbb LMBTQ-keresztényt ismeri Magyarországon. 2015-ben kezdtem ezzel foglalkozni, azóta is sokat írok a témáról a közösségi médiában. Huszonegyezren követnek, ők látják egymást, és azt, hogy van egy platform, ahol ezekről a dolgokról egészen másképpen is lehet gondolkodni. Ez nagyon sok erőt tud adni. Borzasztó pszichés konfliktus, ha valaki úgy érzi, hogy van egy szerelmi vágya egy azonos nemű ember iránt, ugyanakkor szereti Istent, és ez a kettő nem egyeztethető össze: azt érzi, el kell döntenie, hogy hívő marad-e, vagy megéli a szerelmet. Ez iszonyatos belső feszültséget okoz. A katolikus egyház tanítása szerint a hajlam önmagában nem bűn, tehát amíg nincs szexuális aktus, addig nem követnek el bűnt. Ezért nagyon sokan elfojtják ezeket a hajlamokat magukban évekig, évtizedekig. Belemennek egy kényszerházasságba, lehet, hogy gyerekeik is vannak, de az elfojtásból jöhet akár egy internalizált homofóbia is: az öngyűlölet fordul át a másik ember gyűlöletébe. Terveim szerint LMBTQ-témában is indítok egy önsegítő csoportot, és talán a következő könyvemet is ebből írom majd.

Mikor érzenéd azt, hogy elérted, amit szerettél volna, és elégedett vagy?

Egy olyan közösséget építek, részben virtuálisan a közösségi médiában, részben valós terekben, ahol az emberek azt érzik, hogy úgy, ahogy vannak, szerethetők. Sokszor azt érzem, hogy görgetem magam előtt ezt az óriási feladatot, mint Sziszüphosz a sziklakövet, ami folyton visszahull rám, kapom a rengeteg támadást, és mintha nem változna semmi. Hiszen ezek a dolgok akkor fognak az egyének életében jobbra fordulni, ha társadalmilag és egyházilag is megtörténik a változás. Én ehhez persze pici vagyok. Egy embernek ez lehetetlen vállalkozás. A férjem viszont mindig azt mondja, hogy azoknak, akik olvasnak, követnek, aznap már segítettem túlélni. És ennyi már elég. Most már elengedtem, hogy nagy változásokat akarjak elérni, elég, ha mindennap megteszem azt, amit tudok, ami tőlem telik, abban a 24 órában, hogy nekik jobb legyen. És akkor már elmondhatom, hogy annak a napnak, sőt talán az életnek is volt értelme. És ez leírhatatlan nagy öröm.