Azt, hogy Julius Robert Oppenheimer sorsa olyan történet, amelynek ma is van tanulsága bőven, mi sem igazolja jobban, mint hogy idén nyáron bemutatták az Oppenheimer címet viselő filmet, melyben a kiváló Cillian Murphy személyesítette meg a tudóst, többek közt olyan színészek oldalán játszva, mint Robert Downey Jr. vagy Matt Damon.
Az atombomba feltalálója élete végére számkivetett lett
Komplex, lenyűgöző és briliáns tudós: így emlékszik az utókor Oppenheimerre, azaz Oppie-ra, ahogy kollégái akkoriban nevezték. Nagy részben az ő munkásságának köszönhető az atombomba megalkotása, kis részben pedig ő seperte le az asztalról a tömegpusztító fegyver használata miatt aggályokat megfogalmazók érveit. Később aztán, Hirosima és Nagaszaki tragédiáját követően, már ő is látta, mihez vezet találmányának használata. Kétségbeesetten küzdött ettől kezdve az atomfegyverek használatának korlátozásáért, sőt mi több, a hidrogénbomba fejlesztését is próbálta megakadályozni.
A világ egyik legveszélyesebb fegyverének ötletgazdáját tanítványai tisztelték, eszét mindenki elismerte, a nők pedig odavoltak érte. Sorsa tragikusan alakult: miután a világra szabadította azt, amitől maga is megrettent, élete utolsó éveit kegyvesztettként kellett eltöltenie.
Oppenheimer, a zseni
A kis Robert már kilencévesen beszélt latinul és görögül is: tizenkét évesen tető alá hozta első önálló kutatását, még csak el kellett volna kezdenie a gimnáziumot, de már Harvardon diplomázott, 23 évesen pedig Göttingenben szerezett doktori fokozatot. A német származású zsidó családba New Yorkban született Robert szellemisége ekkor még meglehetősen ellentmondásos volt:
a csodagyereket sokan tartották arrogánsnak, miközben ő maga depresszióval küzdött.
Ugyanakkor zseni mivoltával kapcsolatban sem lehettek senkinek kétségei: 1928-ban nem kevesebb mint tíz egyetem szerette volna, ha náluk adja tovább tudását.
A Berkeley-n aztán a fizika felé fordult érdeklődése, politikai téren pedig a kommunizmus eszméi győzték meg a harmincas években. Arról nincs bizonyíték, hogy be is lépett volna a pártba, a negyvenes évek elejére pedig már eltávolodott az eszméktől is, megszakítva kapcsolatát a kommunistákkal.
Nem voltak gátlásai atomügyben
Los Alamos laborjához 1942-ben kötelezte el magát. Leslie Groves, a bomba létrehozásához vezető Manhattan-program vezetője választotta ki a labor élére. A kiváltságos, baloldali, zsidó, keményen ivó, karcsú értelmiségi és a zsarnokoskodó, jobboldali, túlsúlyos, kényszeres, nehéz körülmények között élő minisztergyerek együttműködése érthetetlen módon sikeres volt: bár a biztonsági aggályok miatt közel élhetetlen volt a labor működése, az antifasiszta érzelmek és a Hitler-gyűlölet egyben tartotta a csapatot.
Oppenheimer motiválta beosztottjait, Groves pedig megértette, mennyire vágyja a hírnevet és az elismerést laborvezetője.
Tevékenységüknek kritikusai is voltak, többek közt Niels Bohr és Szilárd Leó személyében: Oppenheimer minden bizonnyal értette elméletben azt, mire készülnek pontosan. Nem volt hajlandó kisebb bombával kezdeni a munkát, azonnal szuperbombának látott neki, és a civileket célzó támadást is szorgalmazta – a szovjeteket akarta volna csak előre értesíteni erről. Azt is tudta, hogy három éven belül ezer Nagaszakira elég kapacitású bombát tudnának gyártani.
Lelkiismerete utolérte
Mégis, amikor ledobták a két atomfegyvert, akkor értette meg igazán, mi az, amit tett. Csak kezdetben volt hangulata győzedelmes, hamarosan már azzal igyekezett magát vigasztalni, hogy rengeteg pusztítást előztek meg azzal, hogy a bomba leállította a háborút. Trumannel való első találkozásakor már úgy fogalmazott: „Elnök úr, úgy érzem, vér tapad a kezemhez.” Oppenheimer gyakorlatilag attól tartott, küszöbön az emberiség pusztulása, ezért ettől a perctől kezdve az atomfegyverek használatának szoros felügyeletét szorgalmazta. Minden erejét – és az atombomba atyjaként kivívott hatalmát – próbálta egy, az atomfegyverek használatát szabályozó nemzetközi testület kialakításába fektetni, főként, amikor 1949-ben a szovjetek is atomtesztekbe fogtak.
A férfi, aki egykor minden ellenérvet lesöpört az asztalról, most hiába igyekezett az atombomba jövőjét átírni.
Amikor megtudta, hogy egy tulajdonképpen vesztes hatalmat sújtottak két atomcsapással, az végleg kétségbeesésbe taszította. 1954-ben aztán az atombomba előtti időkből származó kommunista kapcsolatai miatt szovjet kémnek vélelmezték, és mivel ezekről hamisan tanúskodott, megfosztották státuszától. Oppenheimer valószínűleg sosem volt szovjet kém, és a ma történészei szerint hasznot hajtott volna, ha megmaradhat állami tanácsadó atomügyben. Ehelyett azonban partvonalra állítva halt meg torokrákban 1967-ben.
