opera Figaro humor

Három zeneszerző három operájából kerekedett ki a Figaro3 című előadás. Beaumarchais Figaro-trilógiája Rossini és Mozart jól ismert operáján kívül a ritkán hallható zeneszerzőt, Darius Milhaud-t is megihlette.

Az Operaház előadása veszélyes feladatra vállalkozott. Klasszikusokhoz nyúlni mindig nagy kihívás, mert akik a régi változatot ismerik, nehezen fogadják el az újat, akiknek meg a régi is új, azok mennyire lesznek vajon nyitottak?

Dömötör András rendező Bíró Bence dramaturggal és Cser Adám karmesterrel közösen arra vállalkoztak, hogy egyedi felfogásban, kerettörténetbe ágyazva kötik össze a három, igencsak eltérő operát. Mindezt úgy, hogy kellően mai legyen. 

Generációs titkokra derül fény

Az előadás középpontjában – és azért sem főszerep, mert szinte minden szereplőnek adhatnánk ez a titulust – A bűnös anyában felbukkanó Léon (Tarjányi Tamás), Almaviva gróf (Szegedi Csaba) és Rosina grófné (Fodor Gebriella) húsz év körüli fia áll, akit szerelme, Florestine (Süle Dalma) elutasít. León szülei éppen válnak, az apja katonának akarja küldeni, összecsapnak a feje felett a hullámok, és a fiú semmit nem ért az életéből. 

Miközben halad ezen az úton, generációs titkokra, fojtogató nehézségekre derül fény.

Az előadás attól mai, hogy egy családállítás van a középpontban, ami manapság meglehetősen népszerű önismereti forma. Mai, mert Covid–19-es védőruhában és maszkban is szaladgálnak benne emberek. Mai, mert tele van humorral, és sokszor szórakoztatóbb, mint az eredeti operák. De legfőképpen attól mai, hogy olyan nyelvezettel szól a közönséghez, amit minden korosztály ért. Talán ezért is van vegyítve az opera és a próza. Két prózai színésszel találkozhatunk, Sztankay Orsolyán kívül még Rudolf Péterrel, aki Kántor Csabát, a QCSEK igazgatóját alakítja. Bár csak virtuálisan van jelen, kifejezetten illik a történethez.

Szentségtörés lenne Figarót aktualizálni?

Ha már Figaró, akkor persze nem hiányozhat Susanna (Szemere Zita), Cherubino (Kálnay Zsófia), Bartolo és Bégearss (Cseh Antal) és persze maga Figaro (Cser Krisztián) sem. Az énekesek mint a családállítást megszervező központ munkatársai vannak jelen az előadásban, és el is hangzik, hogy ők nem színészek. Ezzel teljesen összekeveredik, hogy hol is vagyunk, mit is látunk. De furcsamód mégsem zavaró, vagy legalábbis engem nem zavart. 

Talán kicsit olyan, mint a Szomszédokat újraforgatni a 2022-es problémákkal. Más lenne, az biztos. Van, aki szeretné, és van, aki nem. Éppúgy, mint a Figaro3-t.

A jelmezeket Nagy Fruzsina, a díszleteket Horváth Jenny tervezete, és mind a kettő ugyancsak ellentmond a megszokott operai látványnak. Hatalmas, színes ruhák helyett egyszerű, akár az utcán is viselt öltözék, amivel a letisztult színvilág – fehér, fekete és sárga – is harmonizál. Szinte beleolvadnak a ruhák a díszletbe, ami ugyanezekből a színekből áll össze, mégis minden túlzottan nagy. 

Mintha egy régi videójátékba csöppentünk volna, csak Super Mariót igazi emberek helyettesítik.

Nem spoilerezünk!

Egyetlen negatív pontja az előadásnak a vége. Illetve a legeslegvége. Egy átlagos néző legalább háromszor hiszi azt, hogy na, most már vége. És nem! Nehéz spoilermentesen írni róla, így az a tanácsom, hogy mindenki menjen el, nézze meg, és döntsön maga. Azért is érdemes megnézni, mert a darabnak egy pluszhozadéka is lehet: talán egyre többen gondolkoznak el rajta, hogy kik ők valójában.

Milyen terheket cipelünk, milyen családi traumákat élünk át, úgy, hogy fogalmunk sincs róla. Nagyszüleink döntései hatással lehetnek ránk, ahogyan a mi cselekedeteink is kihathatnak majd a gyerekeinkre, unokáinkra.

A Figaro3 képes elérni azt, hogy az emberek megszeressék az operát, és kíváncsiak legyenek a klasszikus művekre is.