ókori Egyiptom

A többistenhitű vallások együtt járnak az istenek és démonok közötti vékony határ meglétével. Az egyiptomi hitrendszerben a démonok az isteneknél kevesebb hatalommal rendelkező, de istenek és emberek közötti lények, többnyire ártó szándékkal. Nem mintha az isteneknek ne lett volna gonosz oldaluk, de például a túlvilág istenének, Ozirisznek is démonok voltak a hóhérai, ők büntették meg isteni parancsra az embereket a földön és az alvilágban is. 

Az ókori egyiptomiak nézete alapján mérhetetlen sok démon létezett, akik mindenütt az ember közelében laktak, vízben, földben és levegőben. Ismerjünk meg közülük pár különösen rémisztőt, amiket történetesen női alakban ábrázoltak.

Ammit, a lélekfaló

Mivel a nagy, életet adó Nílus az ország közepén folyik keresztül, Egyiptomban sok legenda vízi szörnyekhez kapcsolódik. A víz egyébként elég sok kézzelfogható veszélyt rejt magában a mendemondákon kívül is, hiszen az egyik leghalálosabb emlős élőhelye. Nem teljesen véletlen, hogy a látszólag békés víziló az évi kb. 2900 halálesetével már az ókori egyiptomi mitológiában is kiemelt helyet kap. Az egyik rémisztő figura ugyanis egy oroszlán-víziló-krokodil alakját felvevő női démon. 

Ammit (vagy Ammut) istenség az alvilág mitikus lénye, akit másik nevén „lélekfalóként” emlegetnek. Ammit Anubisz istennel dolgozott együtt, aki a halottak vezetője és bírája volt. Az egyiptomiak abban a hitben éltek, hogy haláluk után az ítélet órájában Anubisz fogja a szívüket, és összeméri a Maat tollával (ő az egyetemes rend és igazságosság képviselője). Ha a szívük egyensúlyban van a tollal, akkor minden rendben, továbbhaladhatnak a túlvilágra Oziriszhez – ami nem egyenlő a pokollal –, de aki elbukik a teszten, annak a szívét Ammit elé hajítják, aki elpusztítja a szívet, és a tulajdonosa örökre Duatban, a köztes alvilági létben reked.

Ammit egy nőnemű démon, akit az egyiptomiak által legveszélyesebbnek tartott állatok egyvelegéből gyúrtak össze, egyszerre krokodil, oroszlán és víziló. Egy feltételezés szerint az, hogy vízi és szárazföldi állatok alkotják, azt is jelenti, hogy sehová nincs menekvés Ammit elől.

En-Naddaha, a csábító szirén

Maradjunk még mindig vízközelben, az egyiptomi mitológiának van nimfája is, akinek a neve azt jelenti arabul, hogy a „hívó”. En-Naddaha egy gyönyörű, magas szirén, fekete, hátközépig érő hajjal. Hosszú, átlátszó ruhát visel, és a Nílus-deltában él. Éjszakánként, különösen teliholdkor, előjön vizes barlangjából, és a parton ülve várja a férfiakat, hogy hipnotizálja és végül felfalja őket. Vagy vízbe fojtsa, ki mitől tart inkább.

A mai napig léteznek óva intő mesék erről a gonosz nimfáról, amelyek arra figyelmeztetik a gyerekeket és a férfiakat egyaránt, hogy ne menjenek túl közel a Nílus partjához. Egyrészt mert félnek a véletlen vízbefulladástól, másrészt a szörnnyel való hátborzongató találkozástól.

Ghoulok, az arab zombik, akik nőnek álcázzák magukat

Szerte az arab nyelvű világban a ghoul alakja évszázadok óta félelmet kelt. Vélhetően a mezopotámiai alvilági lények szolgáltak elődjéül, amelyek több száz évvel megelőzték az arab ghoultörténeteket. Az iszlám 7. századi megjelenésével a térségben a ghoul démoni figurája már meghonosodott, és az új vallás minden igyekezete ellenére sem sikerült teljesen elűzni. 

Eredetileg egy olyan szörnyeteg, amely az emberi holttestekből táplálkozik. Ma már inkább olyan démonra utal, amely embereket támad meg, és gyakran az emberi holttestekből is táplálkozik. A monda szerint a ghoul gyakran gyönyörű nőként jelenik meg, aki gyors átalakuláson megy keresztül a támadás során, majd felfalja áldozatai húsát. 

Az egyik legfélelmetesebb kísértethistória az Omena El Ghoula, ami nagyjából annyit jelent, hogy „a kísértetek anyja”. Omena El Ghoula két ábrázolása közül választhatunk; az egyik a fáraók korából származik, a másik pedig egy kicsit újabb keletű. A fáraók idején azt mondták, hogy a szülők és a tanárok egyaránt ijesztgették fiatal védenceiket a Szekhmet istennőről szóló történetekkel, aki közel végtelen hatalmáról és dühéről volt ismert, mivel teste egy erős nőé, feje pedig egy oroszláné. Felfalta a rakoncátlan gyerekeket, ami örök példaként szolgált arra, hogy mi történik, ha valaki letérne a helyes útról.

A másik, ismertebb ábrázolás az eléggé szokványos boszorkányfiguráé; egy hervadt vén banyát képzeljünk el, izzó, vörös, keresztezett szemekkel, kusza, mosatlan hajjal, torz, lapos orral és egy borotvaéles fogakkal teli szájjal. Omena velejéig gonosz volt, elrabolta a gyerekeket, amikor csak kedve tartotta (minél rosszabbul viselkedtek, annál ízletesebbek voltak). Hatalmas, groteszk testével rájuk ült, megpuhítva fiatal húsukat, hogy aztán egészben lenyelje őket a félelmetes, tátongó szájával. 

Ozirisz-mítosz: az első múmia, avagy a zombitörténet Frankenstein-sztoriba öltve 

Az ókori egyiptomiaknál eredetileg Usir néven ismert Ozirisz valaha egy eléggé szokványos isten volt, aki feleségével és nővérével, Ízisszel együtt uralkodott a földi birodalom felett. Testvérük, Széth azonban féltékeny lett testvérei tökéletes életére, különösen azután, hogy Ozirisz megteremtette a civilizációt az embereknek, és ezután élvezte a rajongásukat. Széth rászedte Oziriszt, hogy befeküdjön egy szarkofágba, majd lecsapta annak tetejét, és a koporsót a Nílusba dobta. A feleségének később sikerült visszaszereznie férje holttestét, de azt Széth ezután darabokra vágta, és a részeket szétszórta Egyiptomban mindenhol. Ízisz újra útra kelt, és összeszedte férje maradványait. Egy darabka kivételével mindent megtalált: és ez a férfi legbecsesebb szerve volt, amit sajnos a Nílusban élő halak megettek.

Oziriszt még így is sikerült feltámasztani, és kis trükkel még meg is oldódott fiának, Hórusznak a megfogantatása. Viszont az élők sorába már nem tudott visszatérni a hiányzó darabka miatt, Ozirisz így kénytelen volt az alvilágba költözni, ahol annak uralkodója és az egész emberiség végső bírája lett.

Oziriszt, aki egyébként mindezek után, vagy mindezek ellenére a termékenységet képviselő istenség lett, gyakran ábrázolják zöld bőrrel, amelyről úgy tartják, hogy a termékeny földet és a belőle kihajtó növényeket jelképezi, egyúttal a bomló holttest színét is. Jellemzően mumifikálódva is ábrázolják, ami az élet és a halál közötti misztikus állapotára utal.

A szűznemzés ideája innen jött volna?

A mítoszok a legkülönfélébb egyiptomi szövegekben fordulnak elő, a temetkezési szövegektől kezdve a mágikus varázsigéken át a novellákig. Ozirisz története részletesebb és összefüggőbb, mint bármely más ókori egyiptomi mítosz. Mégis, egyetlen egyiptomi forrás sem ad teljes beszámolót a mítoszról, és a forrásokban az események változatai nagy eltéréseket mutatnak. A görög és római írások, különösen Plutarkhosznak az Íziszről és Oziriszról szóló írása, több információval szolgálnak, de nem mindig tükrözik pontosan az egyiptomi hiedelmeket (például a fallosz elvesztésére vonatkozó részt már vélhetően a görögök találták ki). Ezeken az írásokon keresztül az Ozirisz-mítosz azután is fennmaradt, hogy a legtöbb ókori egyiptomi hiedelem ismerete elveszett.