1688-ban egy svájci orvostanhallgató, Johannes Hofer különös jelenségre lett figyelmes az otthonuktól távol harcoló svájci zsoldosok körében. A katonák különböző tüneteket produkáltak: belázasodtak, nem tudtak aludni, szívritmuszavaraik támadtak, és levertnek érezték magukat, miközben arról panaszkodtak, hogy hiányzik nekik az otthonuk, és haza szeretnének térni. Hofer neurológiai betegségként határozta meg a tünetegyüttest, és nevet is adott neki, a görög nósztosz („hazatérés”) és algosz („bánat, kétségbeesés”) szavak ötvözetéből megalkotta a nosztalgia kifejezést, amelyet melankolikus, kóros honvágyként értelmezett.
Lelki betegségként indult
A nosztalgiát évszázadokon át potenciálisan legyengítő és néha végzetes egészségügyi állapotnak tekintették, egyfajta megszállottságnak, amely fizikai tüneteket, rémálmokat és depressziót okoz. Csak a 19. században kezdték pozitív érzésnek tartani: Carl Gustav Jung szerint a nosztalgia lehetőség a múltunkkal való újrakapcsolódásra és a jelenünk megértésére, valamint a kollektív tudattalan elérésének egyik módja. Az első világháború idején a nosztalgiát megint a lelki betegségek közé sorolták, majd a huszadik század közepére ismét inkább pozitív érzéssé vált.
Az eltűnt idő nyomában
A világirodalom legismertebb nosztalgiázója kétségkívül Marcel Proust, aki egész regényfolyamot szentelt a témának. Az eltűnt idő nyomában főhőse számára a teába mártott madelaine sütemény íze idézte vissza a gyerekkorát, de azzal szembesült, hogy amikor tudatosan próbált meg visszaemlékezni az eseményekre, az emlékek elillantak. Bár Magyarországon legfeljebb háztartási kekszet mártogattunk a teába, a nosztalgia szinte bárhol, bármikor ránk törhet.
Kiválthatja valamilyen zene, filmek, természeti jelenségek, helyszínek, sőt akár az időjárás is.
„A nosztalgiában mint érzésben is megjelenik a kettősség: kellemes, de kicsit fájdalmas, szorító, keserédes érzés. Egyszerre tartalmazza a vágyat (»de jó lenne újra ott lenni«), ugyanakkor a tudást is, hogy lehetetlen visszahozni azt, amire a vágy irányul. Ezért a nosztalgia érzését óhatatlanul a visszahozhatatlanság feletti rezignáció kíséri, amely a pszichoanalízis értelmében, a melankóliához hasonlóan, szorosan kapcsolódik a gyászhoz” – írja a jelenségről Pintér Judit Nóra, A nem-múló jelen: Trauma és nosztalgia című írásában.
Valóság, rózsaszín szemüvegen át
A nosztalgia nem akarattal, hanem akaratlanul történik, és a valóság, amelyre visszaemlékezünk, valójában soha nem létezett, hiszen éppen az idő alakította olyanná, amilyennek érzékeljük. A legtöbben gyermekkoruk iránt vagy egy számukra kedves ember iránt éreznek nosztalgiát, jellemző módon rózsaszín szemüvegen át szemlélve az ezzel kapcsolatos emlékeket. A nosztalgia tárgya legtöbbször olyasvalami – vagy olyasvalaki –, ami számunkra fontos, így önmagunkról is sokat elárul, ha megfigyeljük, ki vagy mi után vágyódunk. A nosztalgikus érzések arra sarkallhatnak bennünket, hogy elmélyítsük kapcsolatainkat, vagy újakat építsünk; emellett segít a múltunk és jelenünk közötti folytonosság elmélyítésében. A nosztalgia, a múlttal való kapcsolat, így erőforrássá is lehet, amelynek segítségével könnyebben megbirkózunk az élet viszontagságaival.
Nosztalgikus érzések
Meglepő módon nem csupán egyénként érezhetünk nosztalgiát: létezik a társadalmi (vagy kollektív) nosztalgia is, amikor olyan idők után sóvárgunk, amikor még – hitünk szerint – jobban kapcsolódtak az emberek egymáshoz. Klasszikus példa erre a „boldog békeidők” (már elnevezésében is), illetve napjainkban egyesek nosztalgiája például a Kádár-korszak iránt. A cégek – és a szórakoztatóipar – nagyon is tudatában vannak annak, hogy a nosztalgiát kihasználva szinte bármit el lehet adni; gondoljunk csak olyan, nosztalgikus érzéseket ébresztő tévésorozatokra, mint a Stranger Things vagy A besúgó, de a reklámokban is jól megfigyelhető ez a tendencia.
Ne ragadjunk a múltban
A nosztalgia azonkívül, hogy fájdítja a szívünket, előnyökkel is rendelkezik: növeli önbecsülésünket és az élettel való elégedettséget; segít megbirkózni a nehéz életszakaszokkal; ha éppen magányosak vagyunk, általa felidézhetjük a valahová tartozás érzését; valamint hozzájárul mentális jóllétünkhöz. Emellett erősíti az immunrendszert, és csökkenti a stressz-szintet és a szorongást. Aki hajlamos sokat nosztalgiázni, jobban teszi, ha észben tartja, hogy a tevékenységnek negatív hozadékai is lehetnek. Ha beleragadunk a múltba, az elvonja a figyelmünket a jelenről, amelyet így nem tudunk a maga teljességében megélni.
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
