Ezek a bátor női pilóták éjszaka bombázták a nácikat kezdetleges rétegelt lemezből készült kétfedelű repülőgépeikből. Nem rettentették el őket sem az ellenséges fegyverek, sem a fagyhalál, sem a férfiak megvetése és szexuális zaklatása. A második világháború során elengedhetetlen szerepük volt a Szovjetunió náci Németország ellen folytatott harcában. Összességében a második világégés alatt folytatott harcokban az úttörő, kizárólag nőkből álló 588. éjszakai bombázóezred több mint 23 ezer tonna bombát dobott le náci célpontokra. A németek annyira félték tőlük és gyűlölték őket, hogy minden német repülős, aki lelőtt egyet, azonnal megkapta a tekintélyes vaskereszt kitüntetést.
Szellemként jöttek-mentek az égbolton
A szovjet női bombázóezred tagjai azért kapták a Nachthexen, vagyis az „éjszakai boszorkány” elnevezést, mert repülőgépeik suhogásának olyan hangja volt, mintha seprűk suhognának az égen. Ez a hang volt a németek egyetlen figyelmeztetése. A repülőgépek ugyanis túl kicsik voltak ahhoz, hogy megjelenjenek a radaron vagy az infravörös lokátorokon. A női osztag soha nem használt rádiót, így a rádiólokátorok sem tudták lefülelni őket.
Tulajdonképpen olyanok voltak, mint a szellemek.
Nem ez volt az első alkalom, amikor a háború idején női bombázókat alkalmaztak. A szovjetek már korábban is bevetették őket, majd volt időszak, amikor kifejezetten eltiltották a nőket a harctól, ám a behatoló ellenség nyomása okot adott a szovjet vezetőknek arra, hogy ezt a katonai és egyben politikai lépést újragondolják. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy Adolf Hitler 1941 júniusában elindította a Barbarossa-hadműveletet, amely talán a legnagyobb invázió volt a Szovjetunió ellen. Őszre a németek már Moszkvát szorongatták, Leningrád ostrom alatt állt, a Vörös Hadsereg pedig kétségbeesett küzdelmet folytatott a németek ellen.
Sztálin engedélyt adott a nők bevetésére
Az 588. éjszakai bombázóezred első küldetése 1942. június 28-án volt, amikor sikeresen célba vette a megszálló náci erők főhadiszállását. A rohamot maga az ötletgazda, Marina Raszkova vezette, akit a század a „szovjet Amelia Earhart” néven ismert. Ő volt a szovjet légierő első női navigátora, továbbá híres volt távolsági repülési rekordjairól is. Marinát levélben keresték meg azok a szovjet nők, akik segíteni szerettek volna hazájuknak, és csatlakozni akartak a szovjetek második világháborús küzdelméhez. A nők lelkesedésén felbuzdulva Raszkova petíciót nyújtott be a szovjet diktátorhoz, Joszif Sztálinhoz, hogy engedélyt kérjen egy kizárólag nőkből álló harci osztag megalakítására.
Végül 1941. október 8-án Sztálin parancsot adott három, csak nőkből álló légierő bevetésére. A nők nemcsak katonai küldetéseket hajtottak végre és bombákat dobtak le, hanem viszonozták is a rájuk leadott tüzet.
Így a Szovjetunió lett az első olyan nemzet, amely hivatalosan engedélyezte a nők számára a harcot.
Korábban ugyanis a nőknek csak arra volt lehetőségük, hogy segítsenek a repülőgépek és lőszerek szállításában, ezt követően már a férfiak vették át az irányítást.
Raszkova villámgyorsan összeállította a csapatait. A több mint kétezer jelentkező közül mintegy 400 nőt választott ki három egységbe. A legtöbben 17 és 26 év közötti diákok voltak. A kiválasztottak Engelsbe, egy Sztálingrádtól északra fekvő kisvárosba költöztek, hogy az ott működő pilótaképző iskolában egy gyorstalpalót elvégezzenek. Itt mindössze néhány hónap alatt megtanulták azt, ami a legtöbb katonának több évbe telt.
Minden újonc pilótaként, navigátorként, karbantartóként és földi személyzetként is helyt tudott állni.
A nők képzését és alkalmasságát a férfiak kétkedve fogadták, úgy gondolták, nem „kislányok”, hanem a férfiak dolga, hogy az élvonalban harcoljanak. Raszkova azonban minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy felkészítse a nőket a helytállásra.
Embertelen körülmények vártak a nőkre
A katonaság azonban sok szempontból nem volt felkészülve a női pilóták fogadására, így csak csekély erőforrás állt rendelkezésre arra, hogy felszereljék őket. Ez volt az oka annak, hogy férfiakra szabott, túlméretezett egyenruhát és csizmát kellett viselniük.
A lábbelit emiatt darabokra tépett ágyneművel tömték ki, hogy valamelyest illeszkedjen a lábukra.
Harci felszereltség terén sem voltak jobb helyzetben. A katonaság csupán olyan elavult kétfedelű repülőgépekkel tudta ellátni őket, amiket az 1920-as években használtak mezőgazdasági munkára. Ezeket a könnyű, kétüléses, nyitott pilótafülkés repülőgépeket egyáltalán nem harcra tervezték. Ezek a rétegelt lemezből és azokra ráhúzott vászonnal készült repülőgépek gyakorlatilag semmilyen védelmet nem nyújtottak még az időjárási viszontagságok ellen sem. Emiatt az éjszakai repülések során a pilóták a szeles, fagyos időben sokszor fagyási sérüléseket szenvedtek.
A zord szovjet télben a repülőgépek annyira hidegek voltak, hogy már az érintésük letépte a bőrt a nők kezéről.
A repülőgépekre érvényes súlykorlátozás és a katonaság korlátozott anyagi lehetőségei miatt az „éjszakai boszorkányok” gépeiből minden olyan „luxus” hiányzott, ami férfi társaikéban benne volt, mint például az ejtőernyő, a radar, a fegyverek és a rádiók, melyek helyett vonalzót, stoppert, zseblámpát, ceruzát, térképet és iránytűt kellett használniuk.
De volt előnye is ezeknek a kezdetleges repülőgépeknek. Például súlyuknak köszönhetően gyorsabban tudtak manőverezni, mint az ellenség gépei, így nehezen lehetett célba venni őket, emellett a legtöbb helyről könnyen fel és le tudtak szállni.
Különös taktikával dolgoztak a szovjet pilótanők
A nehéz körülmények ellenére az 588. éjszakai bombázóezred számos küldetést végrehajtott a második világháborúban annak ellenére, hogy óriási veszélynek voltak kitéve a pilótáik. A gépeken szállított bombák súlya ugyanis arra kényszerítette őket, hogy alacsonyan repüljenek, így sokkal könnyebb célpontokká váltak. Épp ez volt az oka annak, hogy csak éjszaka hajtottak végre küldetést.
Az ezred mindig két géppel indult bevetésre, egy pilótával és egy navigátorral. Az első gép csaliként szolgált, és az volt a feladata, hogy elvonja a németek figyelmét, és lőszer híján egyben fáklyaként világította meg a célpontot. A második gép alapjáraton működtette hajtóművét, és sötétben siklott a bombázási területre.
Ez a „lopakodó mód” hozta létre a jellegzetes boszorkányseprűre emlékeztető hangot.
Az éjszakai boszorkányok büszkék volta arra, hogy nők, és bár a bevetések során a németek megölése volt a dolguk, pihenőidejükben szívesen kézimunkáztak, foltozgattak, díszítették repülőiket és táncoltak.
Bűnözőknek hitték őket
Az osztag utolsó repülése 1945. május 4-én volt Berlin közelében, három nappal később Németország hivatalosan is megadta magát.
A németek végig azt hitték, a szovjet „éjszakai boszorkányok” azért voltak olyan sikeresek, mert ezek a nők mindannyian mesterei voltak a bűnözésnek, épp ezért küldték őket a frontvonalra. A másik elmélet szerint azt is feltételezték, hogy ezek a nők olyan speciális injekciókat kaptak, amelyek lehetővé tették, hogy éjszaka is lássanak.
Ezek a vakmerő nők több mint 30 ezer küldetést teljesítettek, összesen 30 pilótát veszítettek el. A mozgalom életre hívója, Raszkova 1943. január 4-én halt meg, amikor frontvonalra küldték, ám gépe soha nem ért célba. Az „éjszakai boszorkányok” vezetőjét állami tiszteletadás mellett temették el, hamvait a Kremlben őrzik.
Egyre több sírfeltárás bizonyítja, hogy nem csupán a képzelet szüleményei, hanem az ókor legfélelmetesebbnek tartott női valóban léteztek.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
