női önvédelem

Az első világháborút megelőző időszakban a nők élete fenekestül felfordult. Hosszú szoknyás, keményített blúzt és állig érő csipkefodrokat viselő nők jártak-keltek az utcán, s kezdtek küzdeni a nők szavazati jogáért. Transzparenseket készítettek, röpiratokat terjesztettek, felvonultak, kiabáltak, próbálták hallatni a hangjukat. Amerikai és brit szüfrazsettek harcoltak, bennünk pedig kialakult egy kép, milyen védtelenek lehettek férjeik, a közvélemény, a hatóság emberei előtt. 

Csakhogy már akkoriban is éltek olyan nők, akik kilógtak a sorból. Vagányak voltak, harcedzettek, ismerték és alkalmazták a birkózódobásokat, melltartójukban pedig bunkósbotokat rejtettek el, hogy hatékonyan tudjanak védekezni a rájuk támadó férfiak ellen. Hogy miért volt erre szükségük? Mert az egyenjogúságért folytatott küzdelem egybefolyt az erőszakos támadásokkal. A londoni férfiak gyakran saját öklükkel és gumibotjaikkal gázoltak bele a tüntetésekbe és gyűlésekbe. A nőknek emellett életük minden napján szembe kellett nézniük főnökeik, férjeik, utcán szembejövő idegenek zaklatásaival. Csoda, ha felfegyverkeztek, és azokat a sorstársaikat is igyekezték megvédeni, akik nem sportolhattak vagy nem ismerték a harcművészeteket?

A nők már nem féltek

Akkoriban azokat a nőket, akik jiujitsut akartak tanulni, jellemzően nem tekintették kevésbé nőiesnek. A testkultúrát ápoló nők egyre elfogadottabbá váltak, s mivel ez egybecsengett a japán kultúra iránti tömeges és erős érdeklődéssel, a harcművészetekben a nők is megtalálták a helyüket. Ehhez vegyük hozzá, hogy egyre nagyobb tudatosság alakult a ki a nőkben, akik a nyilvános helyeken, vonatokon és egyebütt elkövetett támadásokkal kapcsolatban egyre bátrabban viselkedtek. Egyre többen álltak munkába, és kezdtek el kísérő nélkül utazni a városokban, és szerettek maguknál tudni valamilyen eszközt vagy önvédelmi fogást, hogy biztonságban érezzék magukat.

Mi az a bartitsu?

A bartitsu egy eklektikus harcművészeti és önvédelmi módszer, amelyet E. W. Barton-Wright (innen a név) brit mérnök fejlesztett ki, aki három évet töltött Japánban. A boksz, a jiujitsu, a francia kick-box és a svájci Pierre Vigny által kifejlesztett védekező canne de combat (botvívás) stílusból származó harci technikák elemeit ötvözi. 1903-ban Sir Arthur Conan Doyle, a Sherlock Holmes-regények szerzője tette halhatatlanná, hiszen könyveiben a nyomozó mindig így védekezik a támadói ellen. A Bartitsu Club volt az egyik első olyan iskola Európában, amely női önvédelmi órákat is kínált. A klub ugyan idővel megszűnt, de Edith Margaret Garrud női jiujitsuoktató, és Marguerite Vigny, Pierre Vigny oktató felesége a harcos szüfrazsettmozgalom tagjainak tanították a harcművészet fogásait.

Az önvédelem mestereiből testőrök lettek

A jól képzett, elhivatott nők egy csoportja fogta magát, és felcsapott a tüntető nők testőrének. Próbálták minél biztonságosabbá tenni a rendezvényeket, távol tartani a rendzavarókat. Néhányuk titkosszolgálati részlegként funkcionált Emmeline Pankhurst brit radikális politikus, a választójogért folyó harc egyik fő vezetője mellett. Ahogy a harc radikalizálódott, úgy lettek egyre dühösebbek és agresszívebbek mind a támadó, mind a harcoló felek.

Egyre több kiabáló szüfrazsett zavarta meg hívatlanul a választási gyűléseket, ha letartóztatták őket, a börtönben éhségsztrájkba kezdtek, sőt, amikor Pankhurstöt három év börtönre ítélték, társai addig harcoltak az utcán a rendőrökkel, törtek szó szerint borsot politikusok orra alá – egyikük nem riadt meg attól sem, hogy egy halott macska tetemét hajítsa a brit miniszterelnökre –, amíg el nem érték, amit akartak.

Napernyő mint fegyver

A különlegesen képzett, testőrként is funkcionáló, sportos szüfrazsettek komplett szervezetet alkottak. Két fő vezetőjük, Edith Garrud és Marguerite Vigny nemcsak összefogták a tagokat, de folyamatosan oktatták az újonnan érkezőket, egyre újabb és újabb technikákat alkalmazva. A bot helyett gyakran a nők állandó tartozéka, az esernyő vagy napernyő szolgált fegyverként. 1908 körül Vigny egyedülálló önvédelmi rendszere számos újság- és magazincikkben szerepelt, és széles körű figyelmet kapott. Az újságírók áradozva dicsérték az időnként bemutatókat tartó nő fegyverforgató képességét. A tesztek során fizettek különböző, az utcáról felszedett sötét alakoknak, hogy álljanak ki Vigny ellen, támadják meg közönség előtt. Mindez az asszonyt nem tette kevésbé alkalmassá arra, hogy boldog feleség és anya legyen. Párjával, Pierre Vignyvel Svájcból érkeztek Angliába, és túlzás nélkül forradalmasították az országban élő nők önvédelmét. Idővel a család visszatért Svájcba, de ott is éveken át önvédelmi, vívó- és testkultúraórákat tartottak.

Sisakok és lovak ellen

A szüfrazsettek és testőreik megtanulták, hogyan szálljanak szembe az ellenük kiküldött rendőrökkel. Tudták, hogy ha a rendőrök elvesztették a sisakjukat, akkor fizetniük kellett a pótlásáért. Ha levertek egy sisakot, tulajdonosa általában utánaszaladt. Épp ezért a nők azon igyekeztek, hogy a fejfedő lerepüljön a rendvédelmi erő fejéről. A nők egy másik hasznos technikát is találtak, immár a lovas rendőrökkel szemben. Az egyik szüfrazsett rájött, hogy ha egy indiánbottal hátulról térden ütnek egy rendőrlovat, az azonnal leül, ledobva a rajta ülőt a hátáról. A ló nem sérült meg az eljárás során, a rendőrt pedig legalább átmenetileg harcképtelenné tették. 

Értünk is harcoltak

Amerikában is küzdöttek a nők választójogáért, de ott szinte egyik megmozdulás sem vált ilyen elkeseredett fizikai harccá, mint Londonban. Egyes beszámolók szerint a radikálisabb brit szüfrazsettek által alkalmazott erőszak valójában magának az ügynek is ártott. Ki tudja, meddig fajultak volna a harcok, ha az első világháború nem vet véget nekik. De a küzdelem nem volt hiábavaló: a háborút követően az angol férfiak belátták, hogy a nők megérdemlik a hangot és a szavazati jogot. Végül 1918 novemberében a 21 éves nők passzív, a 30. évüket betöltött nők aktív választójogot szereztek, s 1928-ban, három héttel Emmeline Pankhurst halála után az általános választójogot kiterjesztették a nőkre is. Innentől kezdve egyre több országban kezdték el megérteni a szüfrazsettek üzenetét, s bár ma még mindig messze vagyunk az egyenjogúságtól, azt elmondhatjuk, hogy jelentős eredményeket értünk el. Ehhez azonban kellett az 1900-as években élő nők hihetetlen bátorsága és ereje.