A kémkedés és bomlasztás mestereiként vonultak be a történelembe a nindzsák, 1500 éves történetük során több kasztjuk is kialakult, sőt, volt egy olyan időszak, amikor egy, nőkből álló rendjükön múlt az ország sorsa. Létüknek olyan változásokat köszönhetnek a japánok, melyek a mai napig jelen vannak az országban.
Már Szun-ce A háború művészete című könyve megemlíti a nindzsák későbbi szerepkörét. A kínai hadászat mestere szerint akkor nyerhet ugyanis valaki háborút, ha sikerül a belső vonalak mögé hatolva viszályt szítani. A japánok tanultak a kínai példából, és már az ókor idején elkezdték képezni azokat a harcosokat, akik alkalmasak voltak arra, hogy az éjszaka leple alatt elvégezzék mindazt, amit csak csendben, megtévesztéssel vagy éppen ravaszsággal lehetett kivitelezni.
Nem mindegyikük volt gyilkos
A nindzsa, autentikus néven sinobi harcos, a japán feudális társadalom árnyharcosa volt. Az egykori keleti birodalom nemeseinek, a daimjóknak teljesítettek kisebb-nagyobb feladatokat. Funkciójuk alapján öt típusukat különböztették meg, voltak köztük, akik az ellenséges tartományokban toboroztak leendő kémeket, olyanok, akik felderítették a megvesztegethető hatalmasságokat, kémek, kettős ügynökök, és igen, bizony gyilkosok is. Sokan családi örökségként kapták hivatásukat, a tudás apáról fiúra szállt, de mint látni fogjuk, bárkiből lehetett fekete ruhás, csuklyás harcos.
Nem csak harcoltak, gyógyítottak is
A közelharc és az álcázás tudománya alapvető volt szakmájukban, és éppen annyira az orvoslás is, hiszen a titokban működő harcosok nem sétálhattak csak úgy be az orvosok rendelőibe, ha megsérültek. Ismerték a növények gyógyhatásait, tudtak sebeket kezelni, és különféle, erőt adó csodaszereket, kezdetleges tablettákat készítettek maguknak, hogy állóképességüket növeljék.
Bár nindzsának lenni tradicionálisan férfimesterség volt, egy elkeseredett, gyászoló nőnek köszönhetően kiderült, valójában ez is nemtől független hivatás. Ő hozta létre a kunoicsik rendjét,
hadiárvákat, elhunyt nindzsák asszonyait összegyűjtve, akikből többéves képzést követően a láthatatlan harcosok még kevésbé látható, vész esetén bevethető helyettesei lettek.
Micsizuiki Csijome nevét érdemes megjegyeznünk
A 16. századig kellett várni arra, hogy az első női nindzsa felbukkanjon a japán történelemben, azonban Csijome sem hitte volna valószínűleg születésekor, hogy egyszer többet tehet országa javára, mintsem kényelmes otthont biztosítson férje, a hírhedt nindzsa, Micsizuki Moritoki számára. Az úrnő viszonylagos kényelemben élt a legendás hadúr oldalán, mígnem az egy csatában életét vesztette. Szerencséjére már korábban elkezdődött titkos kiképzése, ugyanis nagybátyja szintén hasonló módon kereste kenyerét, és míg a férj távol volt, titokban harcászati órákat adott az asszonynak.
A Csijodzso asszonynak nevezett nemes hölgy hamar felismerte a nők titkos erejében rejlő lehetőségeket, és amint saját lábra volt kénytelen állni, egy egész iskolát alapított a hozzá hasonlóan özveggyé vált egykori katonafeleségeknek, illetve lányaiknak. Hétéves kor felett igyekezett mindenkit összeverbuválni, hogy Nazuban berendezze a szervezet központját és a kiképzések helyszínét.
Megtanította nekik a puszta kezes és fegyveres harcot, az önvédelmet, és különféle szerepköröket sajátítottak el annak érdekében, hogy mindezekkel feltűnésmentesen élhessenek: gésák, sintó papnők, vándorszínészek lettek a társadalmi nyilvánosság előtt, olyan foglalkozásúak, melyek az utazást nem tették furcsává, így, ha kellett, gyorsan mozgósíthatóak voltak, kémkedhettek és kódolt üzeneteket juttathattak el szinte bárhová.
Ki gondolta volna, hogy egy nő veszélyes is lehet?
Szervezete fénykorában 200-300 főt foglalkoztató kémhálózattá nőtte ki magát, és Takeda Singen, a nő nagybátyja az ő segítségüknek köszönhetően mindig egy lépéssel az ellenségei előtt járt.
A harcoló fejedelmek korszakában, a felkelő nap országában Takeda és az általa vezetett klán vált a legbefolyásosabbá. Sikerült a gyors csatáknak és hosszabb hadjáratainak köszönhetően befolyását szinte egész Japánra kiterjesztenie, ebben pedig a legnagyobb szerepet unokahúga, Micsizuiki Csijome és az általa vezetett női nindzsa hadosztály játszotta. Legnagyobb ellenfele, az Edo-kor utolsó nagy sógunja, Tokugava Iejaszu volt,
és bár a világ nyugati feléről talán ismeretlen az ő neve, bizony az ország mai történelmét tekintve hatalmas szerepet játszott.
1593 januárjában Takeda vereséget mért az addig legyőzhetetlennek hitt Iejaszura. Bár Iejaszu hatalma nem kérdőjeleződött meg, ugyanis bölcsen, egyszerűen arrébb költözött, a mai Japán főváros kialakulását a hármójuk közti hadakozásnak köszönhetjük. A sógun ugyanis ekkor egy kis, addig ismeretlen és apró városkába tette át székhelyét, melyet Edónak neveztek.
Ma úgy ismerjük, Tokió.
Hogy Csijomével mi történt mindezt követően, azt nem tudjuk. az azonban bizonyos, hogy az általa szervezett, női nindzsaalakulat nem élte túl vezetője elvesztését. Akadtak ugyan a történelem során még hasonló szerepet betöltő japán lányok és asszonyok, azonban soha nem sikerült olyan egységes szervezetet létrehozni belőlük, mint azt Csijomének.
Ha olyan nőkről olvasnál, akik komoly befolyással voltak a világra, és mégsem olyan ismertek vagy elismertek, kattints az alábbi cikkre:
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
