Néró Róma

A közismert történet szerint az önmagát hatalmas művésznek képzelő Néró császár felgyújtatta Róma városát, hogy gyönyörködhessen a lángokban, és ihletet nyerjen egy Trója pusztulásától írandó balladához. A sztori egyes változatai szerint az őrült zsarnokként ismert Néró hegedülve nézte a császári palota erkélyéről a tűz pusztítását – de vajon tényleg így történt?

Nem is volt Rómában a tűzvész kirobbanásakor

A Kr. u. 54 és 68 között uralkodott Néró valóban nem volt kispályás a szörnyűségek elkövetésében, többek között édesanyját és két feleségét is meggyilkoltatta, és tömegesen végeztette ki a keresztényeket, a 64. július 19-re virradó éjszakán, a Circus Maximus közelében felcsapott tűzvészhez azonban minden valószínűség szerint semmi köze nem volt. Ugyan hamar terjedni kezdtek a pletykák, miszerint a császár rendelte el az Örök Város felgyújtását – a művészi indíttatás mellett arról is szólt a fáma, hogy Néró nem talált elegendő helyet pompás építkezéseihez, ezért „rendezte át” kissé a városképet –, a korabeli beszámolók egyértelműen ellentmondanak ezeknek.

Tacitus szerint az uralkodó nem is tartózkodott Rómában a tűzvész idején, a várostól kb. 60 kilométerre található tengerparti városban, Antiumban vakációzott éppen. A tűz valószínűleg véletlenül keletkezett, a Circus Maximus közelében található, fából eszkábált és gyúlékony termékeket is árusító üzletek valamelyike kapott lángra; az erős szél következtében a lángok gyorsan terjedtek, és a szűk utcákon szinte lehetetlenség volt hatékonyan megszervezni az oltást – írja Hahner Péter történész.

A keresztényekre kenték a dolgot

A tűzvész hat napon és hét éjszakán keresztül tartott, majd hat nap elteltével ismét fellángolt és három napig tovább pusztított, Róma tizennégy kerületéből három teljesen elpusztult, további hét pedig komolyabb károkat szenvedett, mintegy 200 ezer polgár lett hajléktalanná. A tűzben Néró műkincsgyűjteménye és a Palatinus-dombon álló császári paloták többsége is elpusztult, mely tény még inkább kétségbe vonja, hogy az uralkodónak köze lett volna a város felgyújtásához.

A katasztrófa hírére Nero azonnal Rómába sietett és rendkívüli nagylelkűséggel és szorgalommal igyekezett segíteni a bajbajutottakon: a hajléktalanok számára ideiglenes szálláshelyeket létesített, megnyittatta a középületeket, még a császári kertekbe is beengedte őket, leszállíttatta a gabona árát és vidékről hozatott élelmet. A nép azonban így sem akarta elhinni, hogy véletlen balesetről lett volna szó, ezért szükség volt egy bűnbakra, akit megvádolhatnak a gyújtogatással – Néró ügyesen kiszemelte a célra a keresztényeket, akiket tömegestül fogtak el, kínoztak meg (a kínvallatás hatására természetesen bevallották „bűnüket”), majd végeztek ki (egyeseket égő keresztre feszítettek, másokat vadállatokkal tépettek szét).

Sosem fogott a kezében hegedűt

Az említett pletykák azonban így is fennmaradtak a nép ajkán, ezek nyomán írta a híres történész, Suetonius (Hadrianus császár könyvtárosa) több mint fél évszázaddal későbbi A Caesarok élete című nagyszabású munkájában, hogy Néró szolgái járták körbe a várost fáklyákkal a kezükben, és kezdtek gyújtogatni, az uralkodó pedig a Maecenas-toronyból nézte gyönyörködve a pusztulást. A modern köztudatban főként Henryk Sienkiewicz 1896-ban megjelent Quo vadis? című regénye és a belőle készült filmadaptációk nyomán terjedt el a történet.

Szintén téves azt hinnünk, hogy Néró hegedült, miközben a pusztulást nézte (vagyis valójában nem nézte): a császár valójában lanton szeretett játszani, mely a húros hangszerek, latinul fidicula csoportjába tartozott. A középkorban az ebből a kifejezésből származó angol fiddle, vagyis hegedű szóval keverték össze a történészek és az irodalmárok a néhai zsarnok hangszerét, mely tévedés először George Daniel drámaíró 1624-ben keletkezett Néró tragédiája című munkájában jelent meg írásos formában.

Ha tisztázni szeretnél egyéb történelmi tévhiteket, kövesd sorozatunkat, amelyben jól ismert, de nem feltétlenül igaz történeteknek járunk utána.