Ma már mindenki jól ismeri az impresszionizmust, és senki sem vitatja művészi értékét. Olyan festők tartoznak az irányzathoz, mint például Édouard Manet, Claude Monet, Edgar Degas, Pierre-Auguste Renoir és Camille Pissarro. A 19. században azonban újítónak és felháborítónak tartották az impresszionisták technikáját, színhasználatát és témaválasztását. A párizsi kiállítások szervezésében akkoriban monopolhelyzetet élvező Szalon mindent megtett azért, hogy ellehetetlenítse ezt a felforgató, a hagyományokat semmibe vevő új, modern irányzatot.
A festőművészet egyeduralkodója, a Szalon
A párizsi Szalont a 17. században alapították, és két évszázadon keresztül meghatározó fóruma és mértéke volt egy művész sikerességének. Kiállítani a Szalonban egyet jelentett a népszerűséggel és az elismertséggel. Akinek itt kifüggesztették a festményét, az méltán számíthatott rá, hogy állami megrendeléseket kap, és munkája után robbanásszerűen megnő a kereslet. Az eleinte évente, majd a későbbiekben minden páratlan évben megrendezett kiállítások érdeme elvitathatatlan a francia, majd a forradalom után – amikor a külföldiek előtt is nyitottá vált a tárlat – a nemzetközi festészet fejlődésében.
Bizonyára fantasztikus látvány lehetett, amint a Louvre főtermének falait a padlótól a mennyezetig festmények borították. A 19. század második felére azonban kiütköztek a monopolhelyzet hátulütői is. Az akadémiai zsűri nem szívesen fogadott be olyan műveket, amelyek nem a hagyományos festészeti stílusokban készültek.
Róla mintázta Botticelli a Vénusz születését – azt kérte, halála után a lábánál temessék elNem Botticelli volt az egyetlen, akit megihletett a gyönyörű nő, a Vénusz születésén kívül sok más alkotás is született róla.
Tovább olvasomKiállítótér a visszautasított művészeknek
Így történhetett, hogy sok neves festő nem vagy szinte sose állíthatott ki a Szalonban. Az első repedések a Szalon egyeduralmának falán akkor jelentek meg, amikor 1863-ban a kiállítás olyan sok remek – noha újító: realista, impresszionista – festményt utasított vissza, hogy az ezt követő felzúdulás eljutott III. Napóleon fülébe is. Bár a császár maga nem kedvelte a modern festészeti irányzatokat – a tradicionális művészet híve volt –, a közvéleményre fogékony volt. Így megalapította a Visszautasítottak szalonját.
„Számos panasz érkezett a császárhoz a kiállítás zsűrije által elutasított műalkotások ügyében. Őfelsége, hogy a nyilvánosságra bízza e panaszok jogosságának megítélését, úgy döntött, hogy az elutasított műalkotásokat az ipari palota egy másik részében kell kiállítani.”
– így adták hírül akkoriban az új kiállítás megnyitását. A Visszautasítottak szalonja átütő siker volt. Ez persze nem is csoda, hiszen olyan, mai szemmel nézve már nyilvánvalóan fantasztikus alkotásokat nézhetett itt meg a közönség – naponta több mint ezren voltak kíváncsiak azokra, akiket a zsűri kiszavazott –, mint Manet Reggeli a szabadban vagy James McNeill Whistler Lány fehér ruhában című alkotása. Émile Zola író és újságíró beszámolója szerint akkora volt a tömeg, hogy az embereknek tülekedniük kellett, hogy eljussanak a kiakasztott festményekig. Az első tárlat után 1874-ben, 1875-ben és 1886-ban tartották meg újra a Visszautasítottak szalonját.
Az impresszionisták kiállítása
A Visszautasítottak szalonjának átütő sikere ellenére sem 1867-ben, sem pedig 1872-ben nem rendeztek hasonló kiállítást, noha több művész is kezdeményezte ezt. Ennek volt köszönhető, hogy Monet, Pierre-Auguste Renoir, Pissarro, Sisley, Cézanne, Berthe Morisot és Edgar Degas 1873 decemberében megalapította a „Société anonyme des peintres, sculpteurs et graveurs” nevű szervezetet (Anonim festők, szobrászok és gravírozók társasága). A név nem véletlenül ennyire általános: a résztvevők a Szalon rossz tapasztalatai miatt el akarták kerülni, hogy bármilyen irányzathoz vagy stílushoz társítsák őket.
Első tárlatukat a fotográfus Nadar műtermében tartották. A kiállított festmények között szerepelt Monet 1873-ban készült műve, az Impresszió, a felkelő nap is. A műalkotásokat megnézte a kor egyik elismert kritikusa, Louis Leroy is.
Noha erről akkor még fogalma sem lehetett, 1874. április 25-én a Le Charivari nevű szatirikus lapban élete legnagyobb hatású recenziója jelent meg.
Igaz, nem egészen úgy, ahogy azt elképzelte. „Mennyi szabadság, mennyi könnyedség van a festészetében! Egy tapétamintához készült előzetes rajz jobban ki van dolgozva, mint ez a tájkép!” – írta gúnyosan Monet alkotásáról, majd tovább köszörülve a nyelvét a kiállításon. Írásában rengeteg helyen használta az impresszió (benyomás) szót, és a cikk elítélő címe is erre a kifejezésre épül:
„Az impresszionisták kiállítása”.
Noha Leroy csúfolódásból nevezte így a kiállító festőket, azt próbálva kifejezni, hogy műveik csak benyomások, és valójában befejezetlen alkotások, az elnevezést egy idő után a közvélemény elfogadta, és használni kezdte – immár minden negatív felhang nélkül.
Modern, újszerű művészeti irányzat
De miben volt új, a tradícióktól eltérő, szokatlan ez az irányzat? Abban az időben a párizsi művészeti akadémia a hagyományos francia festészetet akarta megőrizni. Így olyan alkotásokat preferált, amelyek történelmi vagy vallásos témákat dolgoztak föl, esetleg portrék voltak. A tájképeket például nem becsülték sokra. Az olyan festményeket ismerték el, amelyek közelről nézve realisztikusnak tűntek – ehhez precíz ecsetvonásokat kellett alkalmazni, különös gondot fordítva arra, hogy ne látszódjon a művész keze nyoma. A színeket a vastag lakk kifejezetten tompává és visszafogottá tette.
Mindezzel ellentétben az impresszionisták gyakran festettek tájképeket, leginkább a színekre és a fényekre helyezve a hangsúlyt.
Ekkoriban jelentek meg a szintetikus festékek – ezeket az élénk árnyalatokat előszeretettel használták az új irányzat hívei. Manet Csónakban című festményéhez például egy korábban nem ismert ultramarinkéket is használt. Az impresszionisták technikája is újszerű volt. A hangulatok, fények és árnyékok megragadásához rövid, szaggatott ecsetvonásokat alkalmaztak. Formáik, alakjaik elnagyoltnak tűnnek, ám valójában ez is a hangulat, a benyomások, a pillanat megaragadását szolgálják – ezért is választottak a tájképek mellett gyakran mindennapi pillanatokat, hétköznapi szituációkat festményeik témájának.
Mindez jól tetten érhető Monet híres festményén is: kevés mulandóbb pillanatot lehet elképzelni egy napfelkelténél – sokáig vitatták, vajon a Nap kel vagy nyugszik a képen, ám a Marmottan Museum megbízásából Donald Olson, a texasi egyetem fizikaprofesszora 2014-ben megvizsgálta a festményen a hullámok és a nap állásának jellegzetességeit, valamint a korabeli időjárási mintákat, és arra jutott, hogy az alkotás a 1872. november 13-i napkeltét ábrázolja, reggel fél nyolc után öt perccel. A hullámokat szemlélve egyértelműen tetten érhetők a stílusra jellemző rövid, erőteljes ecsetvonások, és – noha a kép nagy része visszafogott színeket használ – a felkelő nap narancssárgája élénkségével szinte kiugrik a vászonról.
Érdekel, hogy Manet miért nem állított ki sosem az impresszionistákkal? Cikkünkből megtudhatod.
