mednyánszky lászló nyuli

A hosszú szakállú, szedett-vedett ruhában kóborló festőről senki nem mondta volna meg, hogy nemesi család sarja, aki Münchenben, Bécsben és Párizsban a legjobb festőiskolákban tanult. Modelljeit többnyire az utcán kereste, ha nem tudott fizetni nekik, ajándékba adta a róluk készült képet. Csavargók, napszámosok, kétkezi munkások társaságában időzött a legszívesebben, közöttük érezte igazán otthon magát, és modelljei is közülük kerültek ki.

A „csavargók bárója”

Mednyánszky László, „a csavargók bárója” Vasvári Pál utcai műtermébe Krúdy Gyula szerint „rémregényből való emberek” jártak, s maga a festő is szóbeszéd tárgya lett: azonkívül, hogy sohasem volt olyan kabátja, amin mindegyik gomb a helyén lett volna, öv helyett madzaggal fogta össze a nadrágját, „beszélték a csárdában, hogy gonosz szellemek tartják megszállva a festőt, amely démonok felett nem tud uralkodni. Ezek a gonosz szellemek kergetik el erdők mélyébe, vad hegyek őszi borulataiba, ember nem látta tájakra, ahol földöntúli erővel lesi meg és festi le a természet változásait”.

Mednyánszky modelljeiről több nyelven, görög betűkkel írt feljegyzéseket készített: „Gyulai Mihály hajóslegény, láttam a Duna-parton, mindjárt Pesten lételem első napjaiban, akkor még egy más pajtásával együtt feltűnt, különösen mikor hallám, hogy magyarul beszélnek. Két héttel később találkoztam vele ismét a Duna-parton. Elvittem, lerajzoltam s igen megbarátkoztunk” – írta például naplójába. A titkosírásnak nyomós oka volt: Mednyánszky a férfiakhoz vonzódott, s ezt a korszakban a törvény büntette, bár arisztokraták esetében a hatóságok sokszor félrenéztek. Mednyánszky a feljegyzések mellett külön görög betűkkel jelölte azokat, akiket vonzónak talált férfiként, és azokat is, akiket elsősorban intellektuális partnernek tekintett.

Nyuli és az Öreg Kutya

A festőt a családja birtokán élő Blazsej Ladeczkyhoz azonban mélyebb viszony fűzte: szerelmes volt a szlovák juhászbojtárba. Ladeczky 1881-ben, 25 évesen elhunyt, Mednyánszky pedig vigasztalhatatlan volt, még az öngyilkosság gondolata is felmerült benne. Bécsbe utazott, ahol egy barátja társaságában ellátogatott a Rudolf-kaszárnyába, hogy modelleket keressen festményeihez. Itt ismerkedett meg a 21 éves Kurdi Bálinttal, aki Vácott volt földműves és hajóslegény, s éppen a katonai szolgálatát teljesítette. Egy év múlva, Budapesten újra találkoztak: Kurdi ekkor a Három Nyúl kaszárnyában teljesített szolgálatot. Mednyánszky valószínűleg emiatt (illetve a férfi szelíd természete miatt) szólította Nyulinak kedvesét – ő maga pedig gyakran Öreg Kutya néven írta alá leveleit.

A kapcsolat Kurdi Bálint haláláig, sőt azon túl is tartott kettejük között. „Nyuli” közben megnősült, de Mednyánszky beköltöztette feleségével együtt az egyik újpesti lakásába. „Az asszonyok főznek neki, takarítanak, és ő, amint írja, nagyon boldog ezek közt a naiv emberek között, akiknek nincsenek idegeik…” – számolt be a különös együttélésről egy arisztokrata rokon. A szakállas festő meglátogatta Kurdi rokonságát is Vácott, akik megbotránkoztak Mednyánszky szakadt külsején – és ki tudja, lehet, hogy vonzalmain is.

„Egyetlen reményem te vagy”

Kurdi Bálint, Mednyánszky „drága, tiszta lelke”, az „édes jóság” 1906-ban tüdőgyulladást kapott. A festő minden követ megmozgatott és éjjel-nappal mellette volt, de nem tudott segíteni: „Nyuli” meghalt. „Amikor három nap múlva gyászba borult lélekkel elhagytam Vácot 1906. december 27-én, éreztem, sejtettem, hogy bennem a régi ember meghalt, az a régi ember, aki a jelennek élt. Tudtam, sejtettem, hogy követni foglak, hogy szívem innen elköltözött veled, és hogy egyetlen reményem te vagy, tudtam, sejtettem, hogy ha engedném magamat az élet által tőled elterelni, elomlanék, elmúlnék” – írta naplójában.

Fohászok a naplóban

Kurdi Bálint csak fizikailag szűnt meg a festő számára létezni. Mednyánszky Vácott sírkövet állíttatott neki, ahová rendszeresen kijárt halott szerelmével beszélgetni, és megvásárolta a szomszédos sírhelyet a saját maga számára. A fiú családját, apját, özvegyét, sőt annak második férjét is rendszeresen segítette, naplóit pedig Kurdi emlékének szentelte. „Édes, drága cimborám, barátom, fiam, vezérem, Bálintkám, tiszta jó lélek, Nyuli!” – írta minden naplóbejegyzése elejére, amelyek valóságos fohászok halott szerelméhez. „Édes drágám, itt is, úgy mint mindenhol szolgálatodra akarok lenni és amennyire szeretlek, szeretnék nyugvóhelyed lenni, testem lelkem a tied, csak éretted élek” – írta 1908-ban. Naplóbejegyzései, minden gondolata, érzése, tapasztalása központjában egy dolog áll: hogy ő maga méltó lehessen halott kedvese emlékéhez: „Emlékezetedben élek, mindenben látlak, ami szép és tiszta. A virágban, a csillagokban, az újhold bájos sarlójában, úgy mint a tarka pillangókban a te emlékezeted ad tartalmat emlékezetemnek.”

A gyásztól meggyötört festő önként jelentkezett harctéri rajzolónak az első világháborúba. Bejárta Galíciát, Szerbiát és Dél-Tirolt, és megrázó képeket készített a háborúban tapasztalt szenvedésről és halálról. Isonzónál megsebesült, távoznia kellett a frontról, vesebaja is kiújult. Betegen tért vissza Bécsbe, s a következő két évben egy barátjánál lakott. Egészségi állapota egyre rosszabbodott, s 1919. április 17-én, 66 évesen meghalt. Bécsben temették el, hamvait magánkezdeményezésre 1966-ban Budapestre szállították. Végakarata azóta sem teljesült: nem Kurdi Bálint mellett nyugszik, hanem a Kerepesi temetőben.