Home office-ból ápolják a világörökséget az ezerfős falu asszonyai

Csak másfél óra autóval, de az út végén már egészen más a világ, mint Budapesten. Egyetlen hosszú főutca, egy bolt, egy posta, egy templom, egy temető, egy megszűnt presszó és egy patika - napi másfél órás nyitvatartással. A Borsod megyei Tardon szerények, dolgosak és jó értelemben lassúak a mindennapok, még akkor is, ha már tíz éve ez a település ad otthont az ország egyik legmenőbb társadalmi vállalkozásának, a Matyodesignnak.

Az idei év egyik legklasszabb napját töltöttük Tardon. 

 

Tard és a matyóság

„A táj szelid és a bükki hegyek a háttérben végtelenül békés hangulatot adnak a képnek. A Bükk csúcsai a falu mellett már hajlássá szelidültek, lankás, nyújtott vonalu dombokká. Ezeknek a domboknak a tövében állnak a házak, mintha oldalairól gurultak volna le és odalenn megállapodtak volna. Mintha ugyanúgy ide csúszott volna le az ember házával, feleségével gyerekeivel és állataival, ahogyan eső idején ezekbe a dombok közé szorult árkokba fut le a víz.” (Szabó Zoltán: A tardi helyzet, 1936)

Tard a három matyó település (Mezőkövesd, Tard és Szentistván) legkisebbje, a falut különleges elhelyezkedése is egyedivé teszi. Az ezer lelket számláló község ugyanis épp a Bükk és az Alföld találkozásánál fekszik, ez pedig nemcsak az úgynevezett tardi harmatért felelős (hiába hogy Tardon csak harmatol az eső; ha a dombok közt esik, a víz a falu utcáin csordogál majd), de az itteni kultúrát és megélhetést is alapjaiban határozza meg.

„Az itteni lakosság Mezőkövesd, Szentistván és Tard népes községekben tájszólás, viselet, szokás, jellemvonás tekintetében mintegy különvaló faját képezi a magyar népnek” – írja a néprajz a környékbeliekről még a 19. század végén.

A legtöbb eredetelmélet szerint a matyók a Bükk nyugati oldalán letelepedett palócokból kivált, tőlük leszakadt népcsoport, katolikusságuk mellett összeköti őket az is, hogy kultúrájukat legtöbben a gyönyörű hímzésről ismerik. Érdekes, hogy a díszvarrással gazdagon mintázott ruhák cifrasága mekkora ellentétben áll az itt élők mindennapjaival: ezen a környéken hagyományosan földműveléssel foglalkozó, kifejezetten szegény parasztok éltek évszázadok óta, akiknek még „szántani is partnak felfelé kell”, és akiknek a nélkülözés alapélmény.  

Hadd korogjon, csak ragyogjon! – sűríti mindezt a matyó szólás, és valóban: a huszadik század első feléből fennmaradt fotók tanúsága szerint még az egyébként „kenyér, haja, béle” diétán korgó gyerek ünneplője is ragyogóan díszes volt errefelé.

Matyóhímzés

A legenda szerint szükség szülte a matyóhímzést is: egyszer ugyanis maga az ördög követelte, hogy egy matyó lány teli kötény rózsával váltsa ki a szerelmét a fogságból. Tél volt, rózsa meg nem, így nem volt mit tenni, virágokkal kicifrázott köténnyel lehetett csak az ördög színe elé kerülni, és a történet hősnője energiát nem kímélve gyűjtötte össze az ehhez szükséges fonalat, és hímzett éjt nappallá téve.

A mintegy kétszáz éves múltra visszatekintő matyóhímzés az egyik legszebb magyar kézimunkatípus, jellegzetes motívuma az úgynevezett matyó rózsa, a keresztszemes, számolós mintázás pedig kifejezetten tardi jellegzetesség. 

A hímzéssel díszített népviselet az ötvenes években kezdett kikopni a helyiek mindennapjaiból, a matyó hagyományokat később országos háziipari hálózaton, többek közt a mezőkövesdi hímzőszövetkezetben próbálták életben tartani annak 2005-ös megszűnéséig. Ma a matyó falvak nőin is múlik, hogy tudásukat átadják a fiatalabb generációnak, és a fiatalokon, hogy nyitottak-e ennek az értéknek a befogadására.  A matyóhímzés 2012 óta az UNESCO szellemi világörökségi listáján is szerepel, és az elmúlt években divatba is jött: egyre több terméket díszítenek – igaz, többnyire géppel készült – matyó vagy matyó jellegű motívumok. 

Tard ma

A legkisebb matyó településen ma nagyjából ezren élnek. A népesség – ahogy ez a kistelepüléseken országszerte jellemző – egyre inkább fogy, az elmúlt 5-6 évben itt is több száz fővel csökkent a lakosság, ami nem csoda, hiszen az évenkénti néhány születésre majd tízszer annyi halálozás jutott. A falu templomában a lélekharang nőért kettőt, férfiért hármat harangoz, és ha megszólal, a falubeliek ma is abbahagyják a munkát, hogy megtudják, kiért zengett. Legtöbbször férfiért: őket errefelé is az alkohol viszi el idő előtt. 

Adott tehát egy csendesen elöregedő észak-magyarországi kistelepülés, annak minden jellemző kihívásával (munkanélküliség, alkoholizmus, elvándorlás), ahol nincs fürdő, mint a közeli Bogácson vagy Mezőkövesden, pláne nincsenek olyan szolgáltatások, mint a szintén környéki Noszvajon vagy Egerben. Egy település, ahol délután négykor már kiürülnek az utcák, és azt sem lehet tudni, a lehúzott redőnyök mögött ébren vannak-e a háziak. Egy település, ahol ennek ellenére aktív és befogadó női közösség szerveződött a matyóhímzés hagyományának továbbvitelére. 

Budapestiként Tardon 

A tízéves Matyodesign alapítója, Váczi Rozi és testvérei gyerekkoruk jelentős részét Tardon töltötték. Értelmiségi szüleik (mindketten a faluban tanítottak, édesapjuk, Váczi Tamás A targyi helyzet című munka szerzője) itt vettek házat a hetvenes évek végén. A falusiak és a Pestről kiköltöző család hamar megszokták, megszerették egymást: „Amikor 1979 őszén életemben először kapaszkodtam fel az Őrfatetőre, az egyik azóta megboldogult tardi gazda, nyugodjék, azt találta mondani, hogy ott kezdtem az életem az ő pincéje előtt. S ez valamelyest igaznak is bizonyult, hiszen a városon eltöltött éveim után falura kerülve át kellett értékelnem szinte minden, a világról alkotott gondolatomat” – írja könyvében Váczi Tamás.

Bár 1984-ben a család Budapestre költözött, nyaraikat később is itt töltötték, túlzás nélkül hazajártak a faluba és a gyerekek dadáihoz. Így lett Roziék kettős identitásának a tardiság Budapesten is elválaszthatatlan része. 

Ebből az azonosságtudatból mégis szinte véletlenül, egy egyszeri ajándékötlet kapcsán indult el tíz évvel ezelőtt a vállalkozás, melyben ma helyi asszonyok kézimunkái kerülnek különböző egyedi ruhadarabokra és viszik hírét világszerte az itteni kultúrkincsnek. Pólók, pulóverek, sálak, kendők, poncsók és ki tudja még mi minden készül itt – a hímzőnők keze munkájának hála minden darab egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Ezt az eredetiséget a holmi mellé csomagolt kis kártya is tanúsítja, melyen az adott ruhát készítő hímzőasszony mosolyog. 

A minőségi matyómintás holmik iránt az elmúlt években világszerte hatalmas lett a kereslet, miközben kézzel mintázni rendkívül időigényes, embert és legfőképp szemet próbáló feladat. A növekvő kereslet  miatt a vírus előtti nyáron már két mezőkövesdi asszony is be kellett, hogy segítsen az itteni munkába. Nem tudom, hányszor fordult elő, hogy egy ezerfős borsodi falu álláshirdetést adjon fel a megyei lapban, de a tardi vállalkozással ez is megtörtént, akkora igény volt a kézzel készült matyóra. 

A Matyodesign az elmúlt egy év megpróbáltatásait, a rendelések jelentős visszaesését, a helyiek bezárkózását is át tudta vészelni, még ha mindez nem is ment változtatások nélkül. Roziéknak fel kellett adniuk pesti albérletüket, ezért családostul (férjestül, gyerekestül) Tardra költöztek, testvére és sógornője szintén itt vettek házat. A viszonteladóknál kieső bevételt többek közt matyóhímzett maszkok varrásával próbálták áthidalni, webshopot fejlesztettek, miközben pályázatot nyertek egy varroda létrehozására, hogy a jövőben ne csak a minták kerülhessenek helyben a ruhákra, de Tardon készülhessen a hordozófelület is, még több helyi asszonynak adva munkát ezzel. 

Jól mutat, ha az elmúlt évek eredményeit számokban fejezzük ki: 64 860 kihímzett matyó rózsa, 1 141 210 méter felhasznált fonal, 15 650 880 hímzéssel töltött perc, 45 648 400 öltés, és a sort hosszan lehetne folytatni. A kedvenc adatom mégis a 27. Ennyi helyi asszonynak ad ugyanis munkát a Matyodesign. A tardi hímzőnők többnyire nyugdíj mellett, otthonról végezhetnek olyan tevékenységet, ami nemcsak keresetkiegészítést jelent, de lehetőséget ad anyáik, nagyanyáik tudásának átadására és arra, hogy egy hihetetlenül inspiráló női közösség tagjai legyenek. Ennek a közösségnek az ereje ránk is nagy hatást gyakorolt. 

Inspiráló Marikák és Erzsikék

Imádtam ugyanis a hímzést, és persze hogy elvarázsolt, hogy rutinos kezek alatt milyen gyorsan és csinosan készül a matyó rózsa, de ami igazán megfogott Tardon, az nem a kézimunka, hanem a köré szerveződő közösség volt. Kétlem, hogy az itteniek így gondolnak magukra, de én a hagyományos, sőt sztereotip női szerepekben mozgó asszonyokban nyitott és modern nőket láttam. Kedvességnek, odafigyelésnek, ugyanakkor elszántságnak és dolgosságnak olyan keverékét, amivel hegyeket lehet megmozgatni a világ legszelídebb módján, amivel a 21. században is hitelesen és mindenféle giccs nélkül lehet ápolni a helyi hagyományokat.

De történik itt valami ennél is fontosabb. Tardon járva azt is éreztem, hogy a hímzés – legyen bármilyen fontos is az abból keletkező pluszbevétel – csak az egyik, amiért ezek a nők találkoznak. Közösségük a vidéki kistelepülések ordító hiányosságára is felel: véd az elmagányosodás ellen, és elfoglaltságot jelent azokon a hosszú téli estéken, amikor biciklire pattanni vagy kertet gondozni se lehet. A munkahelyi közösség, ahol a csapatépítő tréning sütisütő verseny és ahol annyi a Marika, hogy viccesen számozással, vagy „fiatal”, „beöltözős”, „béke 67” előtaggal lehet csak őket számontartani, folyamatosan értéket teremt, a közös munka pedig az összetartozás érzését adja a helyi asszonyoknak és Roziéknak is. 

Matyó tours

Ennek a szuper közösségnek lehettünk tagjai egy rövid időre, amikor csatlakoztunk a helyben szervezett Matyó túrához. Az egynapos program célja, hogy az itteni kultúrát kicsit közelebbről ismertesse meg az idelátogatókkal, és ezzel is helyieknek adjon munkát. A túra keretében nemcsak a varroda életébe és vendéglátóink mindennapjaiba láthattunk bele (Roziék teraszának hatalmas, templomajtóból készített asztalánál ebédeltünk, kávéztunk), de a környékről, az elmúlt évek, évtizedek helyi történéseiről is sokat megtudtunk. Házigazdáink Rozi és sógornője, a túrákért felelős Czakó Zsófi voltak, idegenvezetőnk pedig az egyik hímzőnő, a 81 éves Gomány Erzsébet, aki korát meghazudtoló frissességgel mesélt az itteni mindennapokról.

Hogy mi fért bele egy napba? Üdvözlőpálinka még langyos pogácsával (jóltartásunkért természetesen szintén helyi asszonyok, Neni és Molnár Marika feleltek), naposcsibékkel, galamb- és macskaidillel. Templomlátogatás, majd vizit az ország legöregebb tájházában, egy sor izgalmas történet Tard és a matyók múltjáról, közös éneklés, népviseletbe öltözés, isteni házias ebéd és sütemény, tésztakészítő workshop és ajándék hímzés egy otthonról hozott ruhadarabra. Nem akarok felvágni, de én például Verebélyi Máriától kaptam egy csodaszép matyó rózsát a lányom farmerjére. 

Önmagában is jól hangzik, pedig a programok puszta felsorolása nem adja vissza azt, amit tapasztaltunk: a Matyó túra ugyanis pont olyan, mintha a nagymamáját látogatná meg az ember. Nekem már nem élnek a nagyszüleim, így meglehetősen élveztem, hogy hirtelen több nagyim is lett. Az egyik a ruhát adta rám olyan gondossággal és szeretettel, ahogy csak a nagymamák tudják, a másik olyan történeteket mesélt, amiket kizárólag a nagymamádnak hiszel el, a harmadik pedig azt figyelte árgus szemmel, hogy tényleg ízlik-e az elénk tett étel. Innen is üzenjük, minden szuper volt!

Hogyan tovább? 

Lassan talán visszatérünk a normális kerékvágásba, és Tardra is visszatér az élet. Nemcsak a miénkhez hasonló túrák indulnak újra, és az új a varrodában kezdenek dolgozni a nők, de készülőben van egy új projekt is, ami a helyi férfiakat célozza meg. Roziék ugyanis együttmüködnek egy asztalosműhellyel, amivel hosszú távon talán a helyi férfiak elszigeteltsége és munkanélkülisége is enyhíthető.  Ha a ma megismert közösségen múlik, biztos, hogy sikerülni fog.