magyar törvények

Lehet, hogy jóképű a sógorod, és szívesen hozzámennél feleségül? Az államalapítás időszakában ez gyakran előfordult, ahogyan az is, hogy elég volt ránézni valakire, hogy lássák, bűnözővel állnak szemben. Dr. Pétervári Máté, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Magyar Jogtörténeti Tanszékének adjunktusa idézte fel a legfurcsább magyar törvényeket.

Kézlevágás, nyelvkitépés, billogozás

Sokan úgy gondolják, hogy a 11. században előforduló büntetés, a kézlevágás azért terjedt el, mert ily módon akarták megelőzni, hogy a tolvaj újra lophasson. „Ez valójában sokkal inkább arról szólt, hogy a bűnöst valami módon megjelöljék” – mondja dr. Pétervári Máté.

Előfordult például, hogy a fülét vagy az orrát vágták le, hiszen, ha újra lopáson kapták, akkor egyértelmű volt, hogy visszaeső, tehát végrehajtható a halálbüntetés.

A korabeli perekben fontos szerep jutott az úgynevezett eskütársnak. Ilyenkor ugyanis sokszor a tanúk nem látták az adott eseményt, hanem arról tettek esküt, hogy a perben álló ember jóravaló, tehát biztosan nem követett el semmit. 

„Ha viszont kiderült, hogy hamisan tanúzott, ezért nyelvkitépéssel vagy a nyelve átszúrásával fizetett – mondja az adjunktus. A hamisan esküt tévőt egyébként ludasnak hívták, innen ered a mondás, hogy nem én vagyok a ludas, azaz nem az én bűnöm.”

Istenítélet – forró vassal, hideg vízzel

Leginkább a középkorban alkalmazták, a 11. és a 13. század között, amikor is betiltották az istenítéletet – egy kivétellel. Ennek négy formája volt, az egyik, hogy tüzes vasat kellett megfognia a megvádoltnak, és elvinni egy bizonyos pontig. Ezek után az égési sebet bekötözték és lepecsételték, hogy ne férhessen senki hozzá. 

„Ha néhány nappal később a seb elfekélyesedett, akkor bűnösnek találták, mivel az Isten nem segítette meg – mondja a jogtörténész. Ellenben, ha meggyógyult, ártatlannak bizonyult. Erről a bíráskodásról írásos emlékeink is vannak, a Váradi Regestrumban jegyezték le. A próbát a nagyváradi székesegyházban eltemetett Szent László sírjánál kellett kiállni, és egyházi személyek is részt vettek benne, így nem csoda, hogy a 13. században a pápa betiltotta az ilyesfajta ítélkezést.”

Ha elsüllyedt, az Isten vele volt, és ártatlan – az már más kérdés, hogy ki tudták-e élve húzni a partra –, ám ha fent maradt a vízen, akkor az ördöggel cimborált, és úgy mondták: a lelke olyan könnyű, mint a parafa. A hidegvíz-próbát még a szegedi boszorkánypereknél az 1720-as években is alkalmazták.

„A negyedik istenítélet a bajvívás volt, bár itt sok esetben nem is a fel- és alperes, hanem az általuk választott bajnokok vívtak meg, és ez a gyakorlat a 15. századig fennmaradt. Úgy hitték, hogy hiába gyengébb az egyik fél, ha igaza van, az Isten megsegíti, és győzni fog.”

A sógorházasság – még a 17. században is előfordult

Az államalapítás korában még a legfelsőbb körökben is gyakorlat volt a levirátus, azaz a sógorházasság.

„Ez azt jelentette, hogy ha a nő megözvegyült, akkor általában a férj családjából ment hozzá egy rokonhoz, legtöbbször a férj testvéréhez – mondja dr. Pétervári Máté. Bizonyára sokan emlékszünk arra a jelenetre azamikor István anyja, Sarolt megözvegyül, és Koppány, azaz Géza fejedelem testvére kéri őt feleségül. Ennek a szokásnak két alapja volt; egyrészt így biztosították, hogy a vagyon egyben maradjon, és a nő ne egy másik nemzetségbe házasodjon, másrészt az asszony számára is így volt biztosítható a megélhetés, hiszen – különösen egy paraszti családban – fontos volt, hogy legyen munkáskéz és férfi a háznál. Ez a szokás ebben a társadalmi rétegben amúgy még a 17–18. században is előfordult. A nyelvhasználatban is megjelent, hiszen a néprajztudomány ezzel hozza összefüggésbe, hogy bizonyos helyeken a férj öccsét az asszony kisebbik uramnak, míg a bátyját öregebbik uramnak szólította.”

A szüzesség ára – hitbér

Werbőczy István Tripartitumában, azaz a Hármaskönyvben is megjelenik az a szokásjog, mely szerint a házasulandó nőt megilleti a hitbér.

„Ennek lényege, hogy a szokásjog vagy a férjnek az asszonnyal kötött szerződése alapján illeti meg a nőt a házassági kötelezettségek teljesítéséért ez a vagyontárgy, amivel gyakorlatilag így a szüzességének az árát fizették meg Werbőczy szavaival – mondja dr. Pétervári Máté. Ezt azonban nem az elhált nászéjszaka után kapta meg a feleség, hanem abban az esetben, ha megözvegyül, illetve ha a nő hunyt el hamarabb, akkor az örököseit illette.”

Ha a nő már a második házasságát kötötte, az összeg a felére csökkent, ha a harmadikat, akkor az egynegyedére. Létezett azonban ellenhitbér is – erre abban az esetben szerződtek a házastársak, ha a nő volt a vagyonosabb, és a férfi kapta a hitbért.

Az 1920-as években is volt még botozás a magyar törvények szerint

A középkortól egészen a 19. század közepéig alkalmazták a testfenyítő büntetést, amely férfiak esetében a botbüntetés volt, a nőknél a korbácsolás.

Nemesek esetében ez nem volt alkalmazható, viszont tudni kell, hogy a botozáshoz olyan kemény pálcát használtak, hogy az alkalmas volt akár csonttörésre is, amely a korabeli egészségügyi helyzetben komoly veszélyt jelentett.

„Sőt, ha valakit 100 botütésre ítéltek, az egyenlő volt egy halálbüntetéssel. Meglepő módon, az 1920-as években visszahozták a botbüntetést; azokat a kereskedőket ítélhették erre a kegyetlen fenyítésre, akik közvetítőként a háború utáni gazdasági helyzetben drágábban adták a portékájukat, mint amit a hatóság megszabott. Három év után azonban hatályát vesztette ez a törvény.” 

Házasság felbontása – ki tehet róla?

Egészen a 19. század végéig a katolikusok nem „válhattak el”, tehát nem bonthatták fel a házasságukat. Az ágytól és asztaltól való elválásra azonban volt jogosultságuk, azaz arra, hogy külön éljenek, de csupán 1894-től volt lehetőségük, hogy hivatalosan is felbontsák a házasságukat.

„A válást vétkességi alapra helyezték, tehát, egyik vagy mindkét félnek el kellett követnie olyan tettet, ami miatt felbonthatóvá vált a házasság. Ilyen feltétlen bontó ok volt a házasságtörés, a hűtlen elhagyás, az alaptalan bántalmazás – tehát, ha akadt alapos ok, akkor a bántalmazás elfogadott volt a kapcsolaton belül –, illetve ha az egyik felet 5 év vagy annál súlyosabb szabadságvesztésre ítélték. Abban az esetben, ha a nő vétlen volt, dönthetett úgy, hogy megtartja a férjezett nevét, illetve a hétévesnél idősebb gyermeket is annál helyezték el, akit vétlennek ítéltek meg a válásban. Sőt, a nőt vétlensége esetén a házasság felbontásában vétkes férj köteles volt eltartani” – avat be dr. Pétervári Máté.

Ha kíváncsi vagy, milyen volt a parasztok élete a középkorban, olvasd el ezt a cikkünket is.