magyar ételek régen

Ha valóban a hús-vér magyar emberek által fogyasztott hiteles és jellegzetes hazai ételekre gondolunk, biztosan elsők között jut eszünkbe a gulyáslevesen túl a lecsó, a töltött paprika, egy jó tartalmas Jókai-bableves tejföllel, köretként pedig a rántott hús mellé, mondjuk, egy nagy adag petrezselymes krumpli. 

Ma már ezek is jellegzetes magyar ételek

De ha gyermekeink tipikus kedvenc fogásait kell felsorolni, amilyen a pizza, a hamburger sült burgonyával, utána csoki csokival és a végén egy XL-es adag popcorn a moziban, arra akkor sem gondolunk, hogy

mindezek a ma itthon is már "tipikusnak" mondható ételek kivétel nélkül Amerikából vándoroltak át hozzánk.

Ez viszont azt is jelenti, hogy az 1500-as évek előtt itthon bizony se paradicsomleves betűtésztával, se paprikaőrület, se krumplipucoló verseny, se cukrozott csokipuding, de még csak gulyásleves sem készülhetett kishazánkban.

De akkor milyen ételeket ettek a középkori magyarok?

A honfoglaló magyarok még cserép főzőbográcsot használtak leggyakrabban fogásaik előállításához, melyet az Árpád-kor végére felváltott a fémüst. Ma úgy mondanánk, ez illeszkedett a kor aktuális európai gasztrotrendjébe, valójában pedig arról van szó, hogy úgy a hazai társadalom szerkezete, ahogyan a köznép élete is ez idő tájt (még) követték az európai feudalizmus normáit.

Így hazánkban is, az 1300-1500-as években a leggyakrabban felhasznált alapanyag a marhahús volt, emellé egyre gyakoribbá lett a disznó-, juh- és baromfihús fogyasztása, de voltak az étrendben tejtermékek, gabonafélék, hüvelyesek, valamint levél- és gyökérzöldségek is. 

Népszerű magyar ételek régen

A kása szavunk ugyanúgy használatos a hántolt egész gabonaszemre és a darált alapanyagra, mint a belőle főzött sűrű, látványban a főzelékre vagy a tejbegrízre emlékeztető ételre, melyek a középkorban igen gyakoriak voltak. Zöldségféléket húsos egytálételekként is fogyasztottak: a zöldség, mely már a honfoglalás korában is részét képezte táplálkozásunknak, a borsó, ehhez jött később a lencse, majd a késő középkorban a káposzta termelése és fogyasztása, de például már a tökfélék közül csak a lopótök európai eredetű, a többi tök is amerikai. Tejterméket és tojást leginkább böjti időkben, helyettesítő termékként emeltek eleink étrendjükbe, amikor az egyébként fogyasztott fogásokat valamilyen oknál fogva mellőzniük kellett.

Süteménykészítésre is volt példa, de ahogy az erjesztett kenyér luxuscikk volt, úgy a kelt tészta sem volt gyakori elem az asztalokon, a kalács pedig egyenes ünnepi fogás lehetett. A legfontosabb ital pedig természetesen a víz volt, de gyermekeknek édes tejet is adtak, míg a felnőtteknek a gyümölcsborok vagy a sörök is rendelkezésre álltak, ám messze a legfontosabb ital a forrásokból, patakokból merített víz volt.

Húsok a középkori magyar asztalokon

Természetesen azonban a húsfogyasztás mértéke sem volt kiegyensúlyozott a tehetős réteghez tartozó nemesek és a szegény köznép tagjai között. Míg utóbbiak ritkábban jutottak hozzá, a nemesek fényűző lakomáikon a húsfogyasztást is túlzásba vitték.

A kínálatot szinte a végsőkig kiszélesítették: a szarvasmarhán, a sertésen, a kecskén és a szárnyasokon túl a kiváltságosok gyakran fogyaszthatták akár a saját maguk által kilőtt őzet vagy vaddisznőt, de a csiga mellett békát, sőt még hattyút és akár medvét is ettek előszeretettel. Csodák csodájára, még a tenger gyümölcseinek fogyasztása sem volt lehetetlen hazánkban. Persze, egy olyan tengerpartokkal és szigetekkel megáldott ország lakossága, mint például Spanyolországé, sokkal könnyebben tette meg mindezt. A vallás a spanyoloknál ugyancsak a táplálkozást is befolyásoló tényező volt, ahol a böjt időszakában hús helyett tenger gyümölcsét és halat ettek nagyobb mennyiségeben az emberek. Hogy a nagy melegekben ezek a termékek a tengertől mielőbb eljussanak az ország belsejében lakó éhes, de hívő szájakhoz is, a halat felszeletelték, a szeleteket pedig sóval bekenve konzerválták. A vallás hazánkban is meghatározó tényező volt az étrendben, mind a hústól, mind az alkoholtól való tartózkodás eseteivel.

Régen még a kenyér is luxusnak számított

Ma, ha valakit rosszul tartanak, azt mondjuk kenyéren és vízen él. Ezek után talán meglepő és eredeti elképzeléseinkkel ellentétes ráébrednünk, hogy a kenyér a 11. században nem a pórnép gyomrának egyszerre könnyen teltségérzetet kölcsönző és sok energiát biztosító, olcsó eledele volt. Sőt! Ekkor még a kenyér kifejezetten a kiváltságosok luxus csemegéjéül szolgált.

A hétköznapi embereknek még ezután is sokat kellett várnia arra, hogy általánossá váljon a kenyér asztalunkon. Ez a 14. században jött csak el, a 15.-ben pedig már a kenyér finomabb ünnepi változata is megjelent jelesebb alkalmakkor, ez pedig nem volt más, mint a kalács.

A gazdagok ették a finom lisztből készült fehér kenyeret, míg a szegények a kevert gabonából készült, savanykásabb ízű és sötét színű silány utánzatot.

A fejenként fogyasztott napi kenyérmennyiséget 10-15 dekára becsülik a szakértők, ami hozzávetőlegesen 30-60 kiló átlagos évi kenyérfogyasztás jelent.

A többi étkezés alkalmával ezt főleg a kölesből, netán árpából készült kása fogyasztása váltotta ki, valamint az erjesztetlen lepénykenyér árpából.

Mindezeket a közönséges finomságokat pedig általában naponta kétszeri étkezés során fogyasztották. Vagyis

elődeink napi két alkalommal ettek meleg ételt: egyszer a délelőtti órákban, egyszer pedig a délutáni/esti órákban, köztes nassolás nélkül.

Ha a középkori élet más titkai is érdekelnek, olvasd el ezt a korábbi cikkünket is.