Már nagyon vártuk a Nagykarácsony című romantikus vígjáték alkotói, Tiszeker Dániel és Lévai Balázs következő nagy dobását, a Nyugati nyaralás című magyar bűnügyi vígjáték érkezését a mozikba, és legnagyobb örömünkre valóban élvezetes, megnevettető, csupa szív filmnek bizonyult, amely a szórakoztatás mellett néhány mélyebb témát is megpendített. Úgy tűnik, nem csak a mi tetszésünket nyerte el, ugyanis a CineFest Miskolc Nemzetközi Filmfesztivál közönségdíját is bezsebelte.
A történet a nyolcvanas években játszódik, a pártvezetők autóit szerelő ügyes Maurer Gyuri (Mészáros Máté) feleségével (Pokorny Lia) és két gyermekükkel (Szőke Abigél és Tóth Mátyás) a Riviérára szeretne menni nyaralni. Azonban a négy helyett csak három útlevelet kapnak, így kénytelenek újratervezni a vakációt. Kapóra jön, hogy egy disszidens magyar gyönyörű, nyugatnémet autóját Gyurira bízza: a Maurer család gazdag nyugatinak kiadva magát megy el a Balatonra nyaralni, nem is sejtve, mekkora slamasztikába keverednek az autó miatt. A hidegháború kémjátszmáinak kellős közepébe csöppennek, amiből családként kell kikeveredniük.
Lévai Balázzsal, a Nyugati nyaralás társrendezőjével és producerével készítettünk interjút.
A Nyugati nyaralás a legvidámabb barakk abszurd világát dolgozza fel. Honnan jött nektek Tiszeker Dániellel az ötlet, hogy pont a nyolcvanas évekkel foglalkozzatok?
Hogy egy film ötlete honnan jön, az megjósolhatatlan. Nekem jött már dalból, novellából, de hangoskönyvből is. A Nyugati nyaralásnál nem az volt a cél, hogy a nyolcvanas évekkel foglalkozzunk, hanem egy ehhez kapcsolódó filmötlettel találkoztam. Hallottam egy történetet valakitől, akinek a családja a nyolcvanas években szeretett volna lakókocsival nyugatra utazni, ám az utolsó pillanatban a legkisebb gyerek nem kapott útlevelet. Megtetszett nekem ez az alaphelyzet, hogy ilyenkor vajon mit tud kezdeni a család: hagyják otthon a gyereket, és utazzanak el egyedül? Tasnádi István forgatókönyvíróval ezt az alaphelyzetet próbáltuk vígjátékként továbbgondolni.
A forgatókönyv tehát egy hármas összefogás eredményeképp született?
A családi történet egy távoli ismerősömtől, Juhász Ritától jött. Az ő férjének a családja volt, akivel ez történt a nyolcvanas években. A hatalom előszeretettel zsarolt ilyen módszerrel családokat, hogy ne tudjanak disszidálni. Ha a gyerek nem kap útlevelet, a többiek biztos haza fognak jönni. Magát a forgatókönyvet István írta, de Tiszeker Dani társrendezővel hármasban nagyon sokat beszélgettünk a zenei világról, a stílusról, a divatról, a hangulatról, amikor kidolgoztuk a koncepciót. Istvánnak és nekem személyes élményeim is vannak erről a korról.
Az alapkonfliktust nézve drámai hangvételű is lehetett volna a történet. Miért volt számotokra fontos, hogy pont vígjátékformában csináljátok meg a filmet?
Minden jó vígjátéknak van egy erős drámai magja. Ahogy a görög drámáknál: ugyanabból a konfliktusból lehet komédiát és tragédiát is írni. Mi a jó értelemben vett közönségfilmben, vígjátékformában dolgozunk, ebben érezzük otthonosan magunkat. A vígjáték mindig túloz, felnagyít dolgokat, ugyanakkor a valóságból táplálkozik. A Nyugati nyaralásnál már bátrabban rugaszkodtunk el ettől az alaptól, merészebb csavarokat is bevállaltunk. Arra törekedtünk, hogy azok számára, akik éltek ebben a korszakban, szórakoztató legyen a korszak emblematikus dalainak, helyszíneinek és figuráinak a felismerése, ugyanakkor a fiatalabb generáció számára is szórakoztató legyen az élmény. Szerencsére a 80-as évek most nagyon menő zenében, divatban és filmben is. Jó látni, hogy sok fiatal is beül rá a moziba.
És hogy állt össze a filmbeli Maurer család: Pokorny Lia, Mészáros Máté, Szőke Abigél és Tóth Mátyás? Nagyon harmonikusan működtek együtt a vásznon.
Lia és Máté már a Nagykarácsonyban is játszottak. Imádjuk őket, csodás emberek és fantasztikus színészek. Bármilyen hihetetlen, még egyikük sem játszott főszerepet filmben, szóval nagyon motiváltak voltak mindketten. Máté a Nagykarácsonyban még azt is bevállalta, hogy a tériszonyát legyőzve, egy szál hevederrel kikötve, „öngyilkosjelöltként” felült 20 méter magasba a Szabadság-szobor lábához. Három órát fagyoskodott fent a szitáló hóesésben mozdulatlanul.
Onnan kiabált lefelé nekem és Daninak: „Remélem, ezért megkapom a főszerepet a következő filmetekben!”
Abigélt egy ország ismerte meg az Akik maradtak című csodálatos filmben. Kivételes tehetség, nagyon erős kisugárzása van. Ő A besúgó című sorozattal már belekerült a 80-as évek hangulatába. Matyi pedig Tóth Barnabás rendező fia. Külön érdekesség, hogy Barna is gyerekszínész volt: ő alakította Eperjes Károly unokáját a legendás Eldorádó című filmben. Érdekes volt látni, hogy a forgatás első pillanatától mennyire harmonikusan létezett ez a család a kamera előtt. Pont ugyanúgy nevettek és vitatkoztak, mint egy igazi magyar család.
Gondolkoztál már azon, hogy a jövőben drámai hangvétel felé fordulj?
Ez egy jó kérdés. Vannak zenei producerek, akiket nagyon tisztelek. Az olyanok, mint Dr. Dre, Jimmy Iovine, Rick Rubin vagy Tony Visconti arról híresek, hogy teljesen különböző karakterű előadókkal dolgoztak a Metallicától Eminemig. Hozzájuk hasonlóan szívesen készítenék egyszer producerként művészfilmet vagy komoly hangvételű filmet is. Mindig a csapat a lényeg: mi [szerk.: Tiszeker Dániellel és Pataki Ádám operatőrrel] már három filmen dolgoztunk együtt, a #Sohavégetnemérős, a Nagykarácsony és a Nyugati nyaralás, mind a jó értelemben vett közönségfilmek. Ugyanakkor sok művészfilmet szeretek, izgalmas kihívás lenne egy ilyenen is dolgozni egyszer. Nem az a célom, hogy egész életemben egyetlen műfajban dolgozzak producerként, hanem hogy minél több különböző filmben kipróbálhassam magam.
Ahogy említetted, már több projekten dolgoztatok együtt Tiszeker Dániellel. Mitől működik kettőtök között a munka, amiért szerettek együtt dolgozni?
A legfontosabb az emberi oldala: szeretjük és elismerjük egymást. Nálunk nincs egóharc. Nem küzdünk egymással, hogy ki az okosabb vagy a nagyobb művész, mert az semmilyen eredményre nem vezet. Szimpla matematika: a kettő több, mint az egy. Két alkotó ember energiája és tudása több lehet, mint egyé. Én magamat sokkal inkább egy kreatívproducer-alkatnak gondolom, míg Dani inkább a klasszikus értelemben vett rendező. Ilyen értelemben jól kiegészítjük egymást. Harmonikusan tudunk együtt dolgozni, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem szoktunk vitatkozni.
Két alapszabályunk van: Az egyik, hogy mindig a jobb ötlet győz, mindegy, ki mondta. A másik alapszabályunk, hogy a forgatáson soha nem vitatkozunk a színészek előtt.
Ha valamiben nem értünk egyet, akkor megállunk, félrevonulunk, és ketten privátban átbeszéljük. Mindig konszenzusos eredményre jutunk ilyenkor, mivel alapvetően hasonló a gondolkodásunk és kompromisszumkészek vagyunk. És ne hagyjuk ki ebből az együtt gondolkodásból Pataki Ádámot sem, aki mindhárom filmünk operatőre. Sokat profitálunk ebből az erős központi magból.
Terveztek még közös projekteket a jövőben?
Abszolút! Egyrészt szeretnénk folytatni a Nagykarácsonyt, ami a 130 ezer nézővel a tavalyi év legnagyobb bevételű magyar filmje volt, de van több másik ötletünk is. De most annak örülünk, hogy ennyire szeretik a nézők a Nyugati nyaralást. Rengeteg pozitív visszajelzést kapunk. Az idősebbeknek egy erős érzelmeket kiváltó időutazást nyújt a film, míg a fiataloknak egy szexi, új vígjáték egy számukra már távoli korról. Szombatra meglesz az ötvenezer nézőnk. És a miskolci CineFest Nemzetközi Filmfesztiválon elnyertük a közönségdíjat, aminek nagyon örültünk.
Ha jól alakul a Nyugati nyaralás nézettsége, akkor ennek is terveztek folytatást?
A forgatáson sokat viccelődtünk azzal, milyen folytatásai lehetnének ennek a filmnek. Jugó nyaralás? Maurerék Kubában? Amúgy az ilyen családi filmeknek általában született folytatása: pl. ott vannak a Chevy Chase-féle Családi vakáció-filmek, vagy a magyar A szeleburdi család és természetesen a Mézga család is. Egy folytatásfilmnek komoly előnye, hogy a nézők már ismerik és szeretik a karaktereket, kialakítottak velük egy érzelmi viszonyt. De nálunk ez még a jövő zenéje. Csak akkor szeretnénk folytatni, ha születik egy erős ötletünk hozzá.
Sokfelé megfordultál a pályád során. Voltál magyar–történelem tanár, műsorvezető, riporter, utána a filmhez is eljutottál mint producer, majd rendező. Kívülről úgy néz ki, mintha a pályádnak lenne egy fejlődéstörténete a műértő műkedvelőtől az aktív alkotóművészig. Mindig is vágyad volt, hogy művészként is kipróbáld magad az életedben, vagy ez magától alakult ki?
Ez egy nagyon jó kérdés, még soha nem tették fel nekem ezt. A pályám első szakaszában valóban kultúraközvetítő voltam, amiben nagyon jól is éreztem magam. Rengeteg kulturális tévéműsort készítettem – pl. a Dob+basszust, a Nagy Könyvet, a Mindentudás Egyetemét és még sorolhatnám. Majd 2010 környékén volt egy pont, amikor tényleg átfordult bennem valami, és elkezdtem először zenei dokumentumfilmeket csinálni.
Egy lassú öntudatra ébredés volt. Szép lassan vettem a bátorságot, hogy elhiggyem magamról, hogy alkotóként, rendezőként, íróként és producerként is tudok működni.
Nagyon megtaláltam magam a produceri szerepkörben, mert talán itt tudom a legjobban ötvözni a korábban felszedett tudásomat. Megtalálható benne egy jó adag gyakorlatiasság, amit a kulturális műsorok tapasztalataiból szereztem meg, valamint bele tudom tenni azt a kreativitást is, amit az évek során fedeztem fel magamban. 25 évesen még nem éreztem magam művésznek, de most sem használnám ezt a kifejezést. Kreatív alkotónak tartom magam, aki nem egyedül, hanem csapatban szeret dolgozni.
Miközben van egy magaskultúrához kapcsolódó tudásod, a játékfilmjeid inkább a populáris kultúrához kapcsolhatók. Szerinted hol találkozik össze a popkultúra és a magaskultúra?
Ma már kevésbé élesek a határok, és az átjárhatóság is nagyobb, mint 20-30 éve. Engem a magas- és a popkultúra egyaránt érdekel. Jártam Umberto Eco vagy Esterházy Péter házában, és készítettem róluk portréfilmet, de hamarosan a Fekete Vonat visszatérő koncertjét fogom rendezni a Papp László Sportarénában. Tíz évig voltam a tagja az Aegon Irodalmi Díj zsűrijének, de mellette Tankcsapda-, Kispál és a Borz-, Csík Zenekar- és Fábián Juli-dokumentumfilmeket készítettem. Inkább a művészet és a popkultúra közötti átjárhatóság foglalkoztat. A közönségfilmeknél is az igényességre törekszünk.
Mindig a legjobbakkal próbálunk dolgozni, igyekszünk kiirtani a dialógokból a szexista, prosztó poénokat, amik egy időben jellemezték a hazai közönségfilmeket.
Fontos, hogy szerethetők legyenek a szereplők, magukra ismerhessenek az emberek, hogy a film végén úgy jöjjön ki a néző, jól érezte magát és feltöltődött abban a majd két órában. Azt szeretnénk bebizonyítani, hogy minőségi, angolszász típusú vígjátékokat itthon is lehet készíteni. Ebben a munkában szerencsére partner a Nemzeti Filmintézet. Még kísérleti fázisban vagyunk, ráadásul a Nyugati nyaralás egy nagyon kis költségvetésű produkció, ehhez képest próbáltuk a legtöbbet kihozni belőle.
Mesélted, hogy jelenleg is rendkívül sokszínű szakmai jövőt tudsz elképzelni magadnak. Mi az, amin éppen most dolgozol?
Van egy saját filmötletem, aminek a története többé-kevésbé kész van, és hamarosan beadjuk tévéfilm- vagy mozifilmpályázatra. Számomra mindig kell egy gyújtószikra, hogy halljak, lássak valamit, mint ahogy a Nyugati nyaralás esetében az útlevél-visszavonásos család története volt, ami beindítja a fantáziámat. Egy fesztiválon véletlenül beszélgetni kezdtem egy zenésszel, aki elmesélte egy abszurd balesetének a történetét. Ezt kezdtem továbbgondolni. Ennek a készülő projektnek én vagyok az írója, de nem én leszek a rendezője. Ez egy jelenben játszódó, kortárs történet, műfaját tekintve „dramedynek” mondanám, vagyis ötvözi a vígjátékot a drámával. Hangulatában, stílusában talán a francia Életrevalókhoz hasonlítanám. De ezzel még csak az út legelején járunk, szóval sok minden történhet még útközben.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
