Csomókban hullott a haja a rettegéstől a főszereplő színésznőnek a Ragyogás forgatásán

Az 1970-es években Stanley Kubrick a világ egyik legjelentősebb rendezőjének számított, nagyszabású kosztümös filmje, a Barry Lyndon azonban – dacára a kritikai elismerésnek és négy Oscar-díjnak – alulteljesített a jegypénztáraknál. Kubrick úgy döntött, következő projektjének olyasmit választ, ami nemcsak művészileg, de anyagilag is jelentős hasznot hozhat a számára: ekkor akadt a kezébe Stephen King regénye, a Ragyogás. Azonnal lecsapott rá, és eldöntötte: elkészíti a világ legfélelmetesebb horrorját.

Az író nem egészen ezt várta

King egyik legsikeresebb regénye egy író, Jack Torrence története, aki feleségével és látnoki képességekkel megáldott kisfiával elvállalja, hogy egy télen keresztül gondnokként vigyáz a Colorado hegyei között megbújó Szépkilátás hotelre, azt gondolván, a bezártság jót tesz majd alkotói kedvének. A szálloda azonban – amelynek múltját véres események tarkítják – gonosz túlvilági erők, visszajáró lelkek otthona, minek következtében Torrence fokozatosan elveszíti józan eszét.

A szerzőt meglepetésként érte, hogy egy ilyen nagy formátumú rendező érdeklődik a könyve iránt. Annak dacára, hogy Kubrick olykor a lehető legrosszabb időpontokban, az éjszaka közepén hívta fel, hogy filozófiai kérdéseket tegyen fel neki (nem törődve választott hazája, Anglia és az USA közötti időeltolódással), vagy arról diskuráljon, szerinte a kísértettörténetek alapvetően pozitívak, mert feltételezik a halál utáni életet, King lelkesen állt a direktor rendelkezésére. Még egy saját forgatókönyv-változatot is írt, amelyet Kubrick olvasatlanul kidobott, majd a gótikushorror-regényeiről ismert írónőt, Diane Johnsont kérte fel, hogy közösen írjanak egy saját verziót.

Kubrick alaposan átalakította a történetet, több fontos részletet is megváltoztatott vagy kihagyott, ami igencsak feldühítette Kinget, aki legszemélyesebb művének tekintette a Ragyogást. Nehezményezte például, hogy a forgatókönyvből szinte teljesen eltűnt az alkoholizmus motívuma, amely saját démonaként üldözte őt a regény írása során. Az író a színészválasztást is kifejezetten ellenezte: az ő verziójában Torrence egy átlagember, „all-American” családapa, akinek megőrülése épp ezért különösen érzékletes. Kubrick azonban Jack Nicholsont kérte fel a szerepre, akiről bármi elmondható, csak az nem, hogy átlagos lenne és „normálisnak” tűnne. A feleség, Wendy figurája a regényben egy csinos, szőke, pomponlány típusú nő, a rendező viszont a merőben ellentétes karakterű, törékeny alkatú Shelley Duvallt választotta, mert szerinte vele sokkal jobban érzékeltethető a szereplőt érő terror és megpróbáltatások. King később azzal vádolta Kubrickot, hogy Wendyből egy passzív, rettegő karaktert csinált, akinek semmi funkciója azon kívül, hogy végigsírja és végigsikongatja a filmet.

Guinness-rekordot döntöttek

Az íróval való konfliktus azonban eltörpül amellett, amit a színészeknek és a stábnak a maratoni hosszúságúra nyúlt forgatás alatt kellett elszenvedniük. King hiába kérte a rendezőt, hogy a coloradói Stanley Hotelben forgassanak, ahol a regényt írta, Kubrick – aki számos fóbiával küzdött, többek között rettegett repülőre ülni és általában az utazástól is ódzkodott – ragaszkodott hozzá, hogy a London melletti Elstree filmstúdió műtermeiben építsék fel a filmbeli szálloda belső tereit, sőt a külsőket is a stúdió udvarán rögzítették. Csupán egy second unit stábot küldött Amerikába, akik Montana hegyei között vették fel a Torrence család autózásához szükséges tájképeket. A rendezőnek persze nem tetszettek az eredeti felvételek, ezért a teljes second unit stábot kirúgta, majd másokkal újraforgattatta őket, a hotel külső homlokzatát pedig az Oregon állambeli Timberline Lodge szállodáról készült snittek jelenítették meg. A belső tereket egy másik szálloda, a kaliforniai Ahwahnee Hotel belsejéről mintázták, amelynek tulajdonosa arra kérte a rendezőt, változtassa meg a regénybeli titokzatos 217-es szoba számát, mert attól tartott, a film hatására a jövőbeli vendégek elkerülnék ezt a szobát. Így a filmváltozatban a 237-es szám szerepel.

Kubrick ragaszkodott hozzá, hogy időrendi sorrendben vegyék fel a filmet, így az összes díszletet fel kellett építeni egyszerre, és a forgatás végéig mindet megtartani. A produkció így elfoglalta az Elstree műtermeinek többségét, késleltetve más filmek, például A birodalom visszavág munkálatait. Az 1978 májusában kezdődött forgatás eredetileg tizenhét hétig tartott volna – ami szintén nem kevés –, de a rendező kényszeres, beteges szintű perfekcionizmusának köszönhetően azonban végül 51 hétbe, azaz gyakorlatilag egy évbe telt, mire mindent felvettek. Kubrick a legegyszerűbb, legbanálisabb snitteket is addig ismételte, amíg nem volt minden szinte milliméterre az elképzelésének megfelelő. A rövidke beállítást, amelyben a kisfiú, Danny felé gurul egy teniszlabda, ötvenszer kellett rögzíteni, egy hóban sétáló félperces, szövegmentes snittet negyvenszer vettek fel, és az is napokba tellett, hogy leforgassák azt a beállítást, amikor Jack unalmában a falnak dobálja a labdát. A Torrence és a kísértetcsapos, Lloyd közti bárpultjelenetet hat hétig próbálták, majd három hétbe tellett, mire sikerült felvenni.

A rendező megszállott ismétlési kényszerének köszönhetően a Ragyogás még a Guinness-rekordok Könyvébe is bekerült. Kubrick ugyanis rekordot döntött azzal, hogy a híres beállítást, amikor Wendy baseballütővel a kezében, a lépcsőn felfelé hátrál férje elől, 127-szer (!) ismételtette meg, mire elégedett lett a végeredménnyel. (Bár ezt a stábtagok közül többen is cáfolták, azt állítva, „csupán” 41-45 alkalommal kellett felvenniük az ominózus snittet). A munka gyakran napi 15-16 órát is eltartott, heti hat napon át, a végsőkig kifárasztva a színészeket. A rendező még azt sem engedte meg nekik, hogy a filmforgatásokon bevett módon fénydublőrt használjanak, így maguknak kellett (szó szerint) helytállniuk, mikor bevilágították a jeleneteket. Nicholson gyakran ledőlt a padlóra és elaludt a felvételek szünetében, este pedig hullafáradtan érkezett vissza a hotelszobájába. Barátnője, Anjelica Huston annyit látott belőle, hogy azonnal bezuhan az ágyba és mély álomba szenderedik.

Többeknek valóságos rémálommá vált a munka

A film leghíresebb jelenete, amelyben Torrence baltával töri rá az ajtót a fürdőszobába zárkózott feleségére és fiára, három napig forgott, ami alatt hatvan ajtót elhasználtak. A kellékesek eredetileg egy könnyen áttörhető díszletajtót gyártottak a jelenethez, Nicholson azonban – aki egykoron önkéntes tűzoltóként is dolgozott – játszi könnyedséggel, másodpercek alatt elpusztította azt, így valódi, kellően erős ajtókat kellett szerezni helyette. Torrence legendás beköszönését – „Itt van Johnny!” – Nicholson maga improvizálta, a korszak népszerű talkshow-ja, a Johnny Carson Show szlogenjére utalva. Kubrick azonban, aki Angliában élt és nem ismerte a műsort, majdnem kivágta a kész filmből.

A rendező a forgatókönyvet is folyamatosan átírta, olyan sokszor, hogy Nicholson egy idő után már el sem olvasta az újabb és újabb változatokat, csak az aznapi jeleneteket futotta át felvétel előtt. Nicholson két kollégájához, Shelley Duvallhoz és a hotel séfjét játszó Scatman Crothershez képest még viszonylag könnyen megúszta a Kubrick-tortúrát. A 68 éves Crothers olykor elfelejtett néhány szót a szövegéből, ezért a rendező kíméletlenül újabb és újabb ismétlésekre kényszerítette. A vérfagyasztó jelenetet, amikor az őrült Torrence baltával meggyilkolja Crothers karakterét, Kubrick legalább hetvenszer kívánta rögzíteni, Nicholson azonban – színésztársa életkorára hivatkozva – rábeszélte a rendezőt, hogy elég lesz negyven felvétel is. Crotherst így is megviselte, hogy ennyiszer a földre kell zuhannia, a sokadik ismétlés után összetörten, sírva kérdezte a rendezőt: „Mit akar még tőlem, Mr. Kubrick?”.

Shelley Duvall számára valóságos horrort jelentett a forgatás: a 29 éves színésznő épp a forgatás előtt szakított férjével, Paul Simon zenésszel, a Londonba tartó repülőutat végigsírta – de természetesen nem gondolta, hogy ez fogja a következő egy évét is jellemezni. Kubrick szándékosan gyötörte, szidta, alázta és a végletekig fárasztotta Duvallt a forgatáson, így próbálva elérni, hogy „beleélje magát” a szerepébe és vásznon látható sírás, sikongatás, félelem és rettegés valódinak hasson. A legkisebb hibáért is leteremtette a színésznőt, a stábnak meghagyta, hogy tilos együttérzést mutatniuk felé, ridegen, idegenként kellett kezelniük őt.

A szeretteitől távol lévő, meggyötört Duvall állítólag annyit zokogott a forgatás alatt, hogy egy idő után elfogytak a könnyei, ezért a sminkeseknek sós vizet kellett fröcskölniük az arcára, a lelki megterheléstől pedig csomókban kezdett hullani a haja. A színésznő végül ideg-összeroppanást kapott a forgatás alatt, az átélt fizikai és mentális traumák alól azóta sem tudott szabadulni. 2016-ban a színészettől visszavonult Duvall a Dr. Phil című hírhedt segítő talkshow-ban tűnt fel, ahol zavartan az ecsetelte, hogy földönkívüliek szállták meg a testét és egy lemezt helyeztek bele, illetve hogy gyakran találkozik Robin Williamsszel, aki nem halt meg, csupán alakváltó, ezért nem ismerik fel, végül a műsor házigazdájának segítségét kérte, ugyanis, mint mondta: nagyon beteg.

A leégett díszletben később Indiana Jones is megfordult

Kubrick nemcsak a színészeket, a stábot is a végkimerülésig hajszolta zsarnoki természetével. A híres snittet, melyben egy pataknyi vér árad ki a szálloda liftjéből, majdnem egy éven keresztül tartott előkészíteni, a rendező ugyanis elégedetlen volt a művérrel, mondván, nem hasonlít eléggé az igazira, ezért újabb és újabb keverékekkel kellett próbálkozni. A beállítást a hosszas és alapos előkészítésnek köszönhetően végül – csodák csodájára – háromszori ismétléssel sikerült rögzíteni. Kubrick később ezt a snittet használta fel a film előzeteséhez, amit az Amerikai Filmszövetség igencsak nehezményezett: a rendező azzal a hazugsággal oszlatta el az aggályaikat, hogy nem vér, hanem rozsdás víz folyik ki a liftből.

Az egyik kulcsjelenetben Wendy felfedezi, hogy férje valójában sohasem dolgozott a tervezett regényén, helyette ugyanazt a mondatot gépelte le sok-sok ezerszer (All work and no play makes Jack a dull boy – a közmondás magyarul kb. annyit tesz, ha az ember folyton dolgozik és sosem pihen, hamar elunja magát és maga is unalmassá válik). Kubrick a jelenethez több mint ötszáz oldalt telegépeltetett a titkárnőjével, aki hónapokon át dolgozott a feladaton, pedig a képben csak az első kb. húsz oldal látható, amit Wendy kiemel az óriási halomból.

A történetben a szállodát és a környező vidéket teljesen elborítja a hó, ennek érdekében a stáb habból készült műhóval takarta be a külső díszleteket, de ez nem volt elég: Kubrick 900 tonna sót szállíttatott a helyszínre, amit rászórtak a műhóra, így adva neki a valódira emlékeztető csillogó hatást. A megmaradt műhavat később A birodalom visszavág Hoth bolygón játszódó jeleneteihez használták fel újra. A hóviharhoz hatalmas ventilátorokkal hungarocelldarabkákat fújtak szét a levegőben, a ködöt pedig motorolajpára segítségével teremtették elő, ami annyira mérgező volt, hogy a stábnak gázmaszkot kellett viselnie.

Ugyan a vásznon úgy tűnik, a szereplők kifejezetten hideg, téli környezetben fagyoskodnak, a forgatáson épp az ellenkezőjét élték át a jelenlévők: az óriási, nagy teljesítményű lámpák (700 ezer wattnyi reflektorra volt szükség az ablakból beszűrődő téli napfény megteremtéséhez) iszonyú meleget csináltak a díszletben, és mivel nem volt légkondicionálás, a színészek és a stábtagok a bőrüket is leizzadták magukról. Két hónappal a forgatás vége előtt a nagy meleg következtében lángra kapott és szinte teljes egészében leégett a hotel halljának díszlete. Szerencsére a stáb már minden itt játszódó jelenetet felvett addigra, de a tűzeset így is tovább hátráltatta a munkát, és két és fél millió dolláros kárt okozott a stúdiónak. A regény végén a hotel a tűz martalékává válik, ez azonban a filmváltozatból kimaradt. Az egyik híressé vált fotón Kubrick kacag a díszletromok között, talán eszébe jutott ez az ironikus tény. A leégett díszletet később átalakították, és Az elveszett frigyláda fosztogatóiban használták fel kígyóveremként.

Az utókor átértékelte Kubrick filmjét

Az egyéves, tortúrával felérő forgatás befejeztével az utómunka következett: Kubrick itt is hozta a formáját. A főcím alatt hallható Berlioz-átirat kivételével a teljes, már megírt és felvett filmzenét (Wendy Carlos és Rachel Elkind munkáját) kidobta, és klasszikus zeneszerzők (köztük Bartók Béla és Ligeti György) műveivel helyettesítette. A legendás grafikusművész, Saul Bass háromszáz különböző plakáttervet készített, mire a rendező végre elfogadta az egyiket. Kubrick még a film bemutatóját követően is módosított a kész alkotáson: visszahívatta a mozikból a kópiákat, hogy kivágjon egy feleslegesnek ítélt jelenetet a történet végéről. A külföldi verziókban saját maga cseréltette ki a fentebb említett legépelt mondatot olyan közmondásokra, amelyeket a spanyol, német, olasz, stb. közönség jobban ismer, és még a szinkronszínészek kiválasztásába is beleszólt. Közismert, hogy Kubrick nem engedte a szocialista tömb országaiban forgalmazni a filmjeit, mivel úgy gondolta, az ottani mozik nem rendelkeznek megfelelő szintű technikával az általa megkívánt minőség biztosításához – így hozzánk is csak jóval később érkezett el a Ragyogás.

A film az 1980. májusi bemutatót követően vegyes kritikai visszhangot kapott: az ítészek többek között felrótták Kubricknak, hogy kiherélte King regényét, és a könyv misztikusságát egy baltával szaladgáló őrült nem éppen visszafogott tombolásával helyettesítette. Meglepő módon a film még két Arany Málna-jelölést is begyűjtött, Kubrick a legrosszabb rendező, Duvall pedig a legrosszabb színésznő kategóriában volt esélyes, de végül egyikük sem kapta meg az „elismerést”. A jegypénztáraknál sem tarolt különösebben a film: 47 millió dolláros bevételével ugyan termelt valamennyi profitot a Warner Bros. számára (19 milliós költségvetése ellenében), mégsem lett átütő siker, az év top tízes bevételi listájára sem került fel az USA-ban.

Később azonban a kritika és a nézők is átértékelték Kubrick alkotását, és ma már a horror műfaj egyik nagy klasszikusaként tartják számon. Stephen King azonban továbbra nem enyhült meg: a filmet „szépen felcicomázott, de belül üres autónak” nevezte, és másfél évtizeddel később a regényhez szinte betűről betűre hűséges, háromrészes tévéfilm-adaptációt készíttetett a történetből. 2013-ban megírta a sztori folytatását Álom doktor címmel, amelynek filmváltozatát 2019-ben mutatták be a mozik, tavaly pedig az HBO Max rendelt be egy előzménysorozatot.