Ezek voltak Kosztolányi Dezső meghökkentő sztárallűrjei

Az 1900-as évek első felében, Budapest bohém miliőjében minden szem a századelő sztárjaira, a híres és nemritkán hírhedt írókra és költőkre szegeződött. Rajongói egyletek alakultak köréjük, dedikált fényképeik selyempárnák alatt és fésülködőasztalok fiókjaiban találtak otthonra, és bizony az sem volt ritka, hogy leszólították őket kedvenc kávéházukban üldögélve. Persze a nagy elmék élete sosem hétköznapi. Kosztolányi Dezsőé sem volt az. Sztárallűrjei pedig a legnagyobb rocksztároknak is a becsületére válnának.

A költő gyengéje

Nem, Kosztolányi gyengéje nem az alkoholmámor volt, ha tehette, tartózkodott a szeszes italoktól. Ellenben a szerencsejátékot nem vetette meg. Ugyan nyugatos sztáríróként igen jól keresett, honoráriumait többnyire el is verte kártyán. Egy alkalommal a Nemzeti Színháztól a Calderón Úrnő és komorna című vígjátékának verses fordításáért kapott ezer aranykoronáját egy este alatt elvesztette. 

Ahogyan Kosztolányi Dezsőné férje életrajzában fogalmazott: „Határtalanul csábítja az esetleges, a véletlen és a csoda.” A háború szűkös éveiben is kártyán próbálta megkeresni mindazt, amit az írással nem volt lehetősége, de íróasztala mögött sokkal tehetségesebbnek bizonyult, mint a kártyaasztalnál. 

Szerepjátékok

Kosztolányi örök gyerek maradt. Imádott játszani, barátjával és cinkostársával, Karinthy Frigyessel hobbijukká vált a polgárpukkasztás, szívesen ugratták egymást idegenek előtt, és párosukhoz később Harmos Ilona, az író későbbi felesége is csatlakozott.

„Olykor hazatérő iskoláslány vagyok, akit aszfaltbetyárok megszólítanak. Ők az aszfaltbetyárok – idézte fel közös játékaikat Kosztolányi Dezsőné. – Máskor utcalány, aki férfiakat megszólít, férjével karonfogvást sétálgató polgárasszony, akit egy másik férfi követ, vagy kacér úriasszony, akihez udvarlója csatlakozik, míg a felszarvazott férj mellett kullog. (...) Mindhárman kitűnően játszottuk a comedia dell’artét. Budai utcákon néha kisebb csődület támadt, mert a két barát színleges veszekedést rögtönzött – miattam –, és sértegette egymást egyik vagy másik, előre megbeszélt helyzet kapcsán. Az is megesett, hogy pártomra akartak kelni idegenek, mert tréfából, mint férj-feleség civakodtunk Kosztolányival, valami nyilvános helyen, s a végén – szerepem szerint – keserves sírásra fakadtam.”

Kosztolányi felelősségteljes, felnőtt férjként és apaként sem szokott le a mókázásról. Reggelente szívesen játszotta feleségével a Kisilonka nevű játékot. Ilyenkor Ilona egy kislány szerepébe bújt, aki elgondolkodva hallgatta a néha saját magát, néha pedig egy apafigurát alakító Kosztolányit, aki a világ szörnyűségeiről számolt be neki, mire a szituációtól függően csecsemővé vagy hatéves kislánnyá fiatalodott Ilonka sírva fakadt. 

Lusta reggelek

Aki éjjel legény, legyen nappal is az – tartja a mondás, amit Kosztolányi Dezső valószínűleg sosem jegyzett fel az élete alapelveit tartalmazó, láthatatlan füzetecskébe. Éjjeli bagolyként késő estig dolgozott, ezért a reggeleket szívesen töltötte az ágyban lustálkodva. 

Általában hat órakor felébredt, kiment a fürdőszobába, csepegtetett az orrába az orrsövény-ferdülése ellen javallt gyógyszerből, majd visszaaludt egy órára. Hét órakor aztán felidézte álmát, elemezte, kiválogatta belőle azt, amire még emlékezett, és amit fel tudott használni a munkájában. Reggelijét – egy csésze kávét cukor nélkül és egy kevés gyümölcsízt – az ágyban költötte el, majd felolvasott feleségének a munkáiból, amelyeket éjszaka írt, vagy kedvenc irodalmi alakjai, Arany, Rilke vagy Shakespeare írásaiból. Nyolc órakor másodszor is megreggelizett, majd Kisilonkát játszottak Ilonával. Ebben úgy elfáradtak, hogy tíz óráig visszaaludtak. 

Mielőtt végleg felkelt volna, Kosztolányi kiszámolta, hogy eleget aludt-e éjjel, és nem vitte-e túlzásba a reggeli lustálkodást, majd felöltözött, és az íróasztalához ült. 

Ruhaproblémák

Persze Kosztolányiéknál az öltözködés sem úgy zajlott, ahogyan bármely hétköznapi háztartásban. Az író sajnálta az időt az öltözködésre, szerette volna minél gyorsabban elintézni. Hogy időt spóroljon, megpróbálta egyszerre felhúzni a nadrágját és az alsónadrágját, ha összejött, újabb ponttal bővült aznapi apró sikereinek listája, ráadásul megtakarított fél percet. 

Annak érdekében, hogy olajozottabban menjen a reggeli cicomázkodás, mindent a kezébe kellett adni, másnak – feleségének, a cselédnek vagy kettejük virtuóz duójának – felhúzni, bekötni, begombolni, eközben pedig írónk a férfiruházkodás kellemetlenségeire panaszkodott. 

Ennek ellenére sokszor csúszott baki az öltözködésébe. Ha hivatalos eseményen kellett megjelennie, megesett, hogy túlöltözött, máskor meg nem sikerült megütnie a dress code színvonalát. Pedig Kosztolányi szeretett csinos ruhákat viselni, frakkban forgolódni a tükör előtt, azt pedig mindennél jobban szerette, ha meg is dicsérték.

Édes száj

Kosztolányi a gyomor örömeit sem vetette meg, főleg, ha édességekről esett szó. Számára egy tisztességes étkezés nem nélkülözhette a húst és a fehér kenyeret sem, ha pedig valamit nem szeretett – például a főzeléket –, nem volt hajlandó egy falatot sem enni belőle. 

Az ebédre vagy vacsorára készült süteményekre egész délután, mi több, éjszaka is rájárt. „Módszeresen ette az édességeket, s erre jogot adott önmagának azzal a közhittel, hogy költőnek sok édességet kell ennie” – vallotta róla felesége. 

Éjfélkor Budapesten

Kosztolányi rendre késő estig ült íróasztala felett, de egyetlen napja sem lehetett teljes, ha munkája elvégeztével nem sétált egyet. Éjjel fél 1-1 óra környékén alvó felesége ágya mellé állt és felkeltette, hogy öltözzön fel, és kísérje el éjszakai andalgásán Krisztinavárosban vagy a szerkesztőségbe.