Köbli Norbert Katinka interjú

Május 12-én mutatták be a hazai mozikban a Katinka című filmet, ami Hosszú Katinka hivatalos életrajzi dokumentumfilmje. A filmet Pálinkás Norbert rendezte, producere Lajos Tamás, forgatókönyvírója és kreatív producere Köbli Norbert volt, akivel a film díszbemutatója után beszélgettem.

Hogy sikerült a díszbemutató? 

Szerintem nagyon jól, rengetegen eljöttek, ebből is látszik, hogy mekkora ereje van egy háromszoros olimpiai bajnok sportoló munkásságának. Sokan voltak kíváncsiak a sajtó részéről is, szinte elkopott az arcom a sok fotózástól.

Édes teher, de ideje volt már az ünneplésnek. Milyen hosszú munkafolyamat érett be mostanra?

Két év! Amikor hozzákezdünk egy dokumentumfilm elkészítéséhez, csak sejtéseink vannak, hogy mi fog történni. Pont olyan nehéz, mint a jóslás. Megmondani, megjósolni, hogy mi fog történni a következő időszakban, lehetetlen. Eredetileg 9 hónapra terveztük, ebből lett két év. Nagy szerepe volt ebben a Covid–19-világjárványnak, és annak, hogy egy évvel elhalasztották a tokiói olimpiát. Amikor ezzel szembesültünk, úgy döntöttünk, hogy muszáj tovább forgatnunk.

Talán kevesebben tudják, de Hosszú Katinka életéről már könyvek is megjelentek. Mennyiben segítette ez a film előkészületeit vagy akár a későbbi munkafolyamatot?

Hárman – Pálinkás Norbi rendező, Hatala Csenge szerkesztő és én – olvastuk ezt a könyvet. Megmutatta Katinka útjának egy részét, de a film egyszerre vállalkozott arra, hogy követi a sportolót a jelenben, és arra, hogy elmeséli milyen út vezetett idáig. Hogy mikor mi történik a kamera előtt, azt nem tudtuk kiszámítani, és nem is akartuk befolyásolni. Az igazságra szerződtünk, és arra, hogy ami történik, azt megmutatjuk. Ez egy kiszolgáltatott helyzet, nem avatkozhatunk bele, nem kontrollálhatjuk, ettől a kiszámíthatatlanságtól lesz izgalmas.

Akár látta már valaki a filmet, akár nem, Katinkáról az erő és a kitartás mindenképp eszébe juthat. Mennyire volt nehéz visszaadni a filmvásznon azt, amit ő a medencében elért?

Már az első meetingen – amikor nekiálltunk a filmnek – megmondtam, hogy ez a film nem szólhat csak arról, hogy valaki mindig nyer. A nézőnek látnia kell, hogy milyen akadályok, milyen nehézségek, viszontagságok állnak az útjába. Tudtam, hogy ez nem lehet egy felszínes sikertörténet. Anélkül, hogy ismertem volna Katinkát, biztos voltam abban, hogy az élete tele van akadályokkal, konfliktusokkal, melyeket ha a felszínre tudunk hozni, akkor jó filmet lehet készíteni. Az én szemem előtt a Free Solo című Oscar-díjas dokumentumfilm lebegett, ami egy mászókötél nélküli hegymászóról szól. Ez az alkotás annyira izgalmasan mutatta be a sportot és az egyéni sikert, hogy éreztem, a Katinkában is lehetnek ilyen mélységek.

A tokiói olimpia a film vége, ami tudjuk, hogy nem úgy sikerült Katinkának, ahogy ő szerette volna. Ám a film teljesen más megvilágításba helyezi a történteket. A néző most egy kicsit a színfalak mögé lát. Felkészültetek minden lehetséges forgatókönyvre?

Igen, a sikerre és a sikertelenségre is, már amennyire lehetett. Nem tudtuk, milyen eredményt ér el Tokióban, de azt tudtuk, hogy hitelesen kellett bemutatni azt a folyamatot, ami valójában történt. Ahogy a filmben is kirajzolódik, hogy bár Katinka elvesztett pár versenyt, de megnyerte önmagát. Ez egy kicsit a felnőtté válásának a története, mert van az élsport, ahol eltölt az ember 20-25 évet, de utána az embernek – sőt, jelen esetben a nőnek – kinyílik a világ, és rájön, hogy mennyire színes és gazdag, ami körülveszi. Érdekes módon egyszerre drukkolunk annak, hogy nyerjen az élsportoló, közben annak is szorítunk, hogy éljen teljes, boldog életet. Ez a kettő a szemünk láttára kerül konfliktusba a filmben.

Ilyenkor már meg lehet kérdezni, hogy a játékfilm vagy a dokumentumfilm áll hozzád közelebb?

Én úgynevezett játékfilmeket szeretek írni. Ez az én igazi műfajom, de nagyon jó kirándulás volt ez a dokumentumfilm. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott. Azt látom, hogy ma már ez a két műfaj kezd összemosódni. A dokumentumfilm elkezdett játékfilmes technikákkal dolgozni, a játékfilm pedig dokumentumfilmes technikákat alkalmaz. Sőt, a játékfilm sokszor onnan merít ihletet, hogy magát sokszor dokumentaristaként mutatja be, míg a dokumentumfilm eltanulta a játékfilmtől a szerkesztést, a dramaturgiát és az érzelmi átélést is. A dokumentumfilm ma már nem azt jelenti, hogy valami száraz, hanem nagyon is szórakoztató.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) tanítod is a forgatókönyvírást. Népszerű ma ez a fiatalok körében?

Azt látom, hogy igen, és ez az elmúlt 10 év jelensége. Én egy olyan generációval léptem színre, amikor már volt ereje a forgatókönyvírásnak. Ma pedig nagyon örülök, hogy egy szakmát, egy olyan művészeti ágat képviselhetek, ami egyre népszerűbb. Ha a fiatalabb generáció rajtam keresztül ismerheti meg azt, hogy létezik a forgatókönyvírás, akkor arra nagyon büszke vagyok, mert elértem, amit szerettem volna.

Mi a következő feladat, amin dolgozol?

Éppen egy új játékfilmet írok, aminek a kellős közepén vagyok, de nagyon élvezem. Szent-Györgyi Albertről fog szólni. Ez egy régi mániám, ugyanis nem készült még róla játékfilm. Pedig nemcsak Nobel-díjas tudós volt, hanem egy igazi kalandor, nagyon színes élettel. Ez megint egy olyan sikertörténet – a Nobel-díj, mint egy olimpiai arany –, aminek megkérdőjelezhetetlen az eredménye. Valami, aminek megint pozitív üzenete van: egy magyar hős, akit ismernünk kell, és aki motiváció lehet bárkinek.