kenyszer munka

„Emlékszik arra, hogyan érkezett meg Vorkutára?

Álmosan, éhesen, piszkosan, fázósan.

Mi volt az első látvány?

Semmi nem volt Vorkután. (…) Ott még tél volt, júniusig tél volt. (…) A várost fölépítették már, de állandó küzdelmet folytattak azért, hogy ne omoljon össze. Olyan nagy hidegek voltak ugyanis, hogy a közönséges téglaépületeket, hiába védték, évente kétszer kellett tatarozni. (…) Itt volt például egy borzalmas, moszkitószerű élősdi, kisebb, mint egy szúnyog, moskának hívták. Olyan kicsi volt, mint egy gombostűfej, de átfúrta magát a ruhán, és úgy szívta az ember vérét. És akármilyen hideg volt, ezek a táborok mindig tele voltak poloskával.”

Egy nő Vorkután

A fenti sorok a Karig Sárával készült, A szerencse lánya címmel kiadott életútinterjú-kötetben jelentek meg. Karig Sára egyike volt azoknak a politikai foglyoknak, akik – közéleti vagy politikai tevékenységük miatt – munkatáborba kerültek. Karig 1947-től 1953-ig volt a komiföldi bányászváros foglya; agyag- és szénbányában dolgozott, majd több súlyos műtét után a könyvkötészetbe irányították. Sztálin halála után került haza, s az elkövetkező évtizedekben szerkesztőként tevékenykedett.

Egyharmaduk sosem tért haza

Ma sem tudjuk pontosan, hány magyar állampolgárt hurcoltak el málenkij robotra, történészek becslése szerint körülbelül 130 000-et. A 3500 (!) szovjet kényszermunkatábor valamelyikében raboskodó magyarok egyharmada sosem tért haza. A szovjet katonák, hogy a civil lakosságot megnyugtassák, a „маленькая работа”, azaz „kis munka” kifejezést ismételgették, azt sugallva, hogy munkájuk könnyű lesz, és csupán rövid ideig maradnak távol otthonuktól. Ehhez képest azok, akik kibírták a megpróbáltatásokat, átlagosan három-öt évet töltöttek mostoha körülmények között, rabszolgamunkával Sztálin pokoli létesítményeinek valamelyikében.

Az elhurcolt magyar nők megpróbáltatásairól először 1959-ben írtak: ekkor jelent meg Fényes Tóth Olga Magyar nők szovjet börtönben című riportregénye. Utána egészen a rendszerváltásig csend övezte a témát: csakúgy, mint a szovjet katonák által elkövetett erőszak, ez is tabunak számított a közbeszédben, legfeljebb családi körben beszélt róla az, akinek egyáltalán voltak szavai az átélt borzalmakra. A rendszerváltás után jelenhettek meg azok a munkák, amelyekből a nagyközönség számára is nyilvánvaló lett, hogy a háborút követő deportálásoknak több tízezer magyar lány, feleség és anya, sőt, még terhes nő is áldozatul esett.

Tizenéves lányokat is elhurcoltak

Az elhurcolás több hullámban zajlott. Először a Dél-Dunántúlon gyűjtötték össze, majd vagonírozták be a szerencsétlen áldozatokat; ezt követően az Alföld, Heves és Nógrád, végül pedig Borsod és Szabolcs-Szatmár megye civil lakosságát fogdosták össze, „romeltakarítás” vagy „összeírás” céljából. A szovjetek más ürügyeket is bevetettek:

Tokajban például mozielőadásra hívták a fiatalokat, végül azonban a fegyveres katonák a szerencsi gyűjtőtáborba kényszerítették őket.

Sokszor magyar kollaboránsok segítették a szovjetek munkáját, akik szintén nem riadtak vissza a törvénytelen eszközöktől. A 16 éves Pásztor Piroskát például a család barátjának hitt főjegyző közreműködésével hurcolták el, s mire három év után visszatért, édesanyja elméje elborult, édesapja pedig alig egy hónappal élte túl lánya visszatértét. A kelet-magyarországi Sajóbányáról Krechl Margitot kihallgatás ürügyén vitték el, végül azonban bevagonírozták: „Nem mondtak nekünk semmit sem – emlékezett vissza Margit, aki akkor mindössze tizenhét éves volt. – Csak ordítottak, s hajtottak befelé a kocsikba. Több ezren lehettünk. A Donyec-medencébe szállítottak minket, a falut Vorosilovkának hívták.”

Marhavagonokban utaztak

Az összefogdosott áldozatoknak gyakran gyalog kellett megtenniük a gyűjtőtáborig vezető utat – ez akár ötven kilométer is lehetett –, majd marhavagonokba terelték őket. A zsúfolt, fűtetlen szerelvényekben gyakran meleg ruha vagy cipő nélkül utaztak heteken át. „Élelmük levesnek nevezett gyenge löttyből állt, szomjuk oltására pedig a nyitott ablakokból elkapott havat adták kézről kézre. Tisztálkodási lehetőség nem volt, egyéb szükségleteik elvégzésére egy lyuk tátongott a marhavagonok durva padlóin” – írja Várdy Huszár Ágnes tanulmányában.

Élet a kényszermunkatáborban

Akárcsak a náci haláltáborokban, a Gulagon is áramot vezettek a kerítésbe, és őrtornyokból figyelték, nehogy megpróbáljon megszökni valaki. Rengeteg, nem csak Magyarországról származó fogoly raboskodott ezekben a létesítményekben: Vorkután például fennállása (1931–1960) alatt összesen közel kétmillió fogoly fordult meg. A foglyok szénbányában, téglagyárban dolgoztak, vasutat építettek, csatornát ástak, fát vágtak vagy kertészkedni próbáltak a sarkköri körülmények között: ahogy Karig Sára elmondta, emberi fekáliát kevertek össze tőzeggel, és abba ültették a palántákat.

A táplálkozás meglehetősen egyoldalú volt:

fenyőtűből készült teát kaptak, káposzta- vagy céklalevest, máskor hónapokon át csak sózott halat.

Karig Sára emésztését az egyoldalú étrend tönkretette, és a nehéz fizikai munka miatti sérülések is meggyötörték: „A végén aztán volt a kétoldali mellműtétem ´52-ben, mert mindkét oldalon daganat volt a mellemben. Azt mondták nekem, hogy az okozta, hogy amikor az útépítésnél dolgoztam, időnként ráesett a mellemre az az egész nagy rönk, ami hat-hét méter hosszú volt.”

Egy másik egykori fogoly, Csipi Sándorné Cziner Gizella a konyhán dolgozott, ami az ottani viszonyok között kifejezetten jó helynek számított: „A konyhán nekünk a többihez képest még jó volt, de hajtottunk, hogy kifogás ne legyen ellenünk, mert akkor mehettünk volna a bánya mélyére. Megszámlálhatatlanul sokan estek áldozatul. Láttam nagyon betegeket, olyat is, akinek a térde és a melle szinte le volt rohadva. Állandóan pocsolyában, sárban-vízben kúsztak, csak úgy haladtak előre, kiázott a seb rajtuk, elfertőződött a lucsokban, nem tudott meggyógyulni.”

Életre szóló testi-lelki sebek

Voltak, akik szökni próbáltak az embertelen körülmények elől, de a szovjet hatóságok őket kegyetlenül büntették, ráadásul a környékbeli komi lakosság tudta, hogy ha elfognak egy szökött rabot, jutalom üti a markukat. „Akadt, aki feladta magát, mert csak körbe-körbe tekergett a nagy pusztaságban. Nekünk végig kellett nézni a büntetésüket. Le kellett vetkőzniük majdnem pucérra, s addig botozták őket, amíg össze nem estek” – emlékezett vissza Cziner Gizella. A foglyokban a hazatérés reménye tartotta a lelket, de a megpróbáltatások nem múltak el nyomtalanul: legtöbben testileg-lelkileg tönkrementek; volt, akit a szülei meg sem ismertek, amikor hazatért. Hivatalos bocsánatkérésre vagy kártérítésre a regnáló kommunista rendszerben nemigen számíthattak. Végül 2012-ben a magyar országgyűlés kései gesztusként november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította.

A cikk forrásai:

Karig Sára: A szerencse lánya. Magvető, Budapest, 2019

Várdy Huszár Ágnes: Magyar nők szovjet kényszermunkatáborokban, 1944–1949. Valóság, 2002/11. szám. Online: https://adt.arcanum.com/hu/view/Valosag_2002/

https://hu.wikipedia.org/wiki/Málenkij_robot