Kedvenceink a héten: Esther Perel Szeretkezés fogságában című könyve, a D'Al Micehele Pizzéria és Stendhal Vörös és feketéje

Zsófi Esther Perel Szeretkezés fogságban című könyvével került közelebb önmagához, Réka rátalált a D’Al Michele Pizzériára, ami egy régi nyaralás emlékét idézte fel benne, Eszter pedig újraolvasta kamaszkori kedvencét, Stendhal Vörös és feketéjét. 

Rúgjuk rá az ajtót az erotikára (és ne bújjunk el szégyenünkben)

Fenyvesi Zsófi

Ez a frivol mondat nem tőlem származik, hanem Esther Perel pszichológustól. Olyan témát boncolgat – mit boncolgat, kiteszi az asztalra, ahogy azt a bizonyos macskát szokás –, amivel nem szeretünk foglalkozni. Ki a fene akar azon gondolkodni, statisztikákat, párterápiás ülések anyagait, kulturális és történelmi tényeket átnyálazva, kinek mitől jó a szex? Nem sokan. Mert kényelmetlen. Ciki. Melós. A Szeretkezés fogságban új, 2021-es kiadása nem az a könyv, amit takaratlan borítóval olvasol a metrón vagy a szüleidnél a vasárnapi ebéd után. 

Ez a könyv egy kalandra hív. Ha veszed hozzá a bátorságot, hajlandó vagy elszakadni a kliséktől és egy kicsit félretenni a szeméremérzetedet, egy új világba léphetsz be. Ennek rúgja be az ajtaját Perel, aki 2006-ban a Szeretkezés fogságban-nal szinte egyedülálló módon kezdte boncolgatni az erotika és a biztonság ellentétét. A 24 nyelvre lefordított könyv (és 2017-ben kiadott folytatása, az Affér – avagy gondoljuk újra a hűtlenséget) azóta szinte alapműként áll rendelkezésére mindazoknak, akik a kliséktől eltávolodva szeretnének gondolkodni a szexualitásról. Új szempontból mutatja meg, hogyan működnek a párkapcsolataink, kimondott és kimondatlan vágyaink. Messzire visz a civilizációtól, ahhoz az ősi ösztönhöz nyúl, ami mindannyiunkban ott lakik, csak nem merünk és nem tudunk foglalkozni vele. 

Én legalábbis sokáig féltem tőle. Hosszú utat jártam be, mire eljutottam odáig, hogy a szexualitást ne egy egysávos, tízméteres betonútként képzeljem el, amin a kezdőponttól a végpontig kötelező végigmenni, akár tetszik, akár nem. S mivel mindenki ezen az úton rohangált, erről írtak a magazinok, ezt láttam a filmekben, erről sutyorogtak a barátnőim, megtanultam a szabályokat és betartottam őket. Ez a könyv azt mondja: állj meg, szállj ki a kétszer négy méteres kalitkádból, dobd el a biztonsági övet, és végre nézz szét! Egy hatalmas mezőt mutat meg körülötted, ami tele van izgalmasabb, intimebb, vadabb, szebb helyekkel. Egy mezőt, amin keresztül valóban építettek egy unalmas betonutat valamikor valakik (vallás, szokásrend és még sorolhatnánk), de erről le lehet és le is érdemes térni. Már ha egyáltalán ki mersz nézni az ablakon, vagy ki mersz szállni a klisék kocsijából. 

Perel könyve nemcsak a szexualitást mutatja kalandokkal csábító játszótérnek, amit velejéig és személyes igényeinkre szabottan lehet kiélvezni, de magát a gondolkodásunkat is formálja. Nem állítja, hogy megtalálta a végérvényes igazságot, és a következő tíz pontot betartva te is boldog leszel. Ezért merem ilyen nyugodtan és nyíltan ajánlani. Mert nem mocskos, nem perverz, nem szégyellnivaló, hanem érdekes, tudományos, és nagyon jó hatással van az egész, begyöpösödésre hajlamos gondolkodásunkra. Izgalmas kaland, amihez elsősorban az agyunkra és a kreativitásunkra van szükség, és ahol elhagyjuk a biztonságos, járt és oly sokszor kényelmetlen főutat. Ahol megkérdőjelezzük a hiedelmeinket, korábbi szabályainkat, a szokásrendet. És aztán átírjuk, ahol át szeretnénk.  

Egy jó római pizza? 

Fejes Réka

Hogy mit ebédeljünk, a szerkesztőség mindennapjainak szerves problémája. Mert ugye nincs mindegyikünk olyan tehetséggel és szorgalommal megáldva, mint Barbi, alias Asszonypajtás, akinek az otthonról hozott ételeit már megcsodálni is gasztronómiai élvezet. Mi, többiek délidőben általában csüggedten rójuk a Kolosy teret és mellékutcáit annak reményében, hogy olcsó, tápláló és persze finom ebédhez juthatunk. És hát persze az is szempont, hogy ne mindig falafelt együnk – teljes kiőrlésű pitában, görögsalival, csalamádéval és jalapeñóval. (Nos igen, ízlések és pofonok.)

Egy nap egyedül indultam a szokványos felfedezőútra, amikor ráleltem a D’Al Michele Pizzériára, ahol csodálatos római pizzaszeleteket lehet kapni. Mindjárt vettem is egy ricottás-rukkolásat és egy spenótosat. Azóta vágytam hasonló élményre, mióta az anyukámmal vagy tíz éve Rómában jártunk. 

A pizza tényleg isteni, vagy hat-nyolc különféle feltétből lehet választani; nem kell rá várni, mégis melegen kapjuk kézhez; és még az ára is szuper, egy szelet (amivel én bőségesem jóllakom) 4-500 forintba kerül. Hatalmas piros pont jár az étteremnek azért is, hogy csapvizet készítenek ki a vendégeknek! Meg persze azért, mert a quattro formaggi sem hiányzik a kínálatukból. 

Mit ad ma egy régi kedvenc?

Hessky Eszter

Kamaszkorom egyik nagy kedvence volt a Vörös és fekete, amit – jól emlékszem – 13 éves koromban olvastam először, és teljesen lenyűgözött. Azóta viszont eltelt jó pár év (na jó, évtized), és nemcsak azért nem vettem újra a kezembe, mert annyi más jó könyv várja az embert (miközben sajnos jóval kevesebbet olvasok, mint régen), hanem az az igazság, hogy egy kicsit féltem attól, hogy ha valami kamaszként ennyire beszippantott, akkor felnőttként már biztos nem fog. Féltem, hogy Julien Sorel történetét – akibe kb. szerelmes voltam – unalmasnak és érdektelennek fogom érezni, de aztán arra gondoltam, hogy az újraolvasások így is, úgy is érdekesek: ha megint tetszik a könyv, akkor talán másért tetszik, mint annak idején, ha meg nem, akkor elmélázhat az ember, hogy mit evett rajta fiatalon.

Nos, Julien nem okozott csalódást, bár érdekes folyamat volt az olvasás, ami alatt végig próbáltam monitorozni saját magam, hogy melyik részből mit értettem meg vajon annak idején. Eleinte nagyon nem értettem, hogy miért imádtam ezt az abnormálisan karriervágyó, kicsit paranoid fiút, viszont nyilván egyből jobban megértettem a szerelmi viszonyokat és az érzelmi viharokat, a végére pedig megint összeállt a kép, és most megint ugyanúgy gondolok Julienre, mint amilyen emlékeim voltak róla. És hogy mennyire poros egy ilyen régi klasszikus? Megint bebizonyosodott számomra, hogy semennyire, nagyon is visz magával... bár nem akarom letagadni, hogy volt egy olyan fejezete, amelyiknél szégyentelenül átlapoztam pár oldalt. De vegyük úgy, hogy ez is az újraolvasás kiváltságai közé tartozik.

Ha tetszett a cikkünk, olvasd el sorozatunk előző részét, és derítsd ki, mik voltak a múlt heti kedvenceink.