karinthy gábor

„Tétován ténfereg ismerősök és ismeretlenek közt, beül egy-egy kávéházba, és lustán kavargatja feketéjét, lapozgat az újságokban, és próbálja megérteni azt, amit voltaképpen mi sem értünk (tudniillik az életet), csak mi nem valljuk be” – írta az 1974-ben elhunyt Karinthy Gábor nekrológjában barátja és kezelőorvosa, Benedek István. Benedek Aranyketrec című, az intapusztai pszichiátriai intézetet bemutató, nagy sikerű regényében örökítette meg Karinthy Gábor alakját: ő volt a Fájdalomherceg, akinek életét több mint negyedszázadon át a mentális betegséggel való viaskodás szőtte át.

Karinthy Gábor még négyéves sem volt, amikor édesanyja, a színésznő Judik Etel életét vesztette: belehalt a világháború után tomboló spanyolnáthajárványba. Halála nagyon megviselte Karinthy Frigyest, gyászáról naplójegyzetei tanúskodnak: „Úgy zokogok, mint egy tébolyult. Mi lesz velem? Nem lőhetem főbe magam, pedig ha van még boldogság a számomra és van remény: annak a pillanatnak a reménye csak, amikor érzem majd: most vége. De nem lehet, a kisfiam miatt, akit oly rettenetesen sajnálok, hogy nem tudok meghalni” – írta Judik Etel (vagy ahogy ő nevezte: Boga) halála után egy hónappal. A kisfiút az író a gyász legnehezebb hónapjaiban barátaira, a Vitéz házaspárra bízta. (Az ő siófoki panziójukban érte később, 1938-ban Karinthy Frigyest a halál).

„A maga fia és az én fiam veri a mi fiunkat”

1920-ban Karinthy Frigyes újranősült. Böhm Arankát vette feleségül, aki magával vitte első házasságából született fiát, Kertész Tamást, és 1921-ben megszületett Karinthyval közös gyermekük, Ferenc is, akit Cininek becéztek. Az idősebbik Karinthy-fiúnak nem volt idilli a kapcsolata mostohaanyjával: Aranka sokszor vegzálta, életképtelennek tartotta a magába forduló fiút. Mai szóval élve mozaikcsaládban éltek, ahol gyakoriak voltak a konfliktusok. „A maga fia és az én fiam veri a mi fiunkat” – írta a helyzetről Karinthy Frigyes, de nagy valószínűséggel nem Karinthy Gábor volt az, aki az esetek többségében verekedett. A szemüveges, félszeg fiú gimnazista évei alatt egyre visszahúzódóbb lett, rengeteget olvasott, a tanulás viszont nem volt az erőssége: igazán csak az irodalom és a latin nyelv érdekelte. Heinét és Rilkét fordította, verseket írt, lapot szerkesztett, és későbbi költőtársával és barátjával, Devecseri Gáborral együtt verseskötetet adott ki.

Egyetlen nőt szeretett egész életében

Karinthy Frigyes támogatta fia költői próbálkozásait, és Karinthy Gábor verseit a kezdetektől fogva szívesen látták a lapok. „Apám szerette a verseimet. Én is tudtam, és mindenki tudta, hogy költő vagyok, a családban én vagyok a költő” – írta a verseskötetéhez fűzött utószóban. Érettségi után színiiskolába jelentkezett, és elköltözött otthonról:

Beköltözött az asszony svábhegyi lakásába, és még a szerelem elmúlta után is rendszeresen találkozgattak. „Ő volt az egyetlen nő az életemben” – sommázta a kapcsolatot Karinthy Gábor. Mélyen lesújtotta, amikor Meitner Margit kivándorolt Londonba, és soha többé nem találkozhattak.

Karinthy Gábor és az ördöggörcs

1938-ban elvesztette imádott apját, a következő évben pedig behívták katonának. Ekkor (talán a kettős megrázkódtatás hatására) jelentkeztek későbbi betegségének első tünetei:

„Összeestem, ideggörcsöm volt, szívgörcsöm. Bevittek a katonakórházba, nem akarták hinni, hogy csakugyan beteg vagyok, hónapokig vizsgáltak, gyötörtek. Végül adtak egy papírt, amely szerint szívbajom miatt katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok.”

Apja halála után az egész család szűkölködött, Aranka és Cini zsinegüzletet vittek, Karinthy Gábornak a versei hoztak néhány fillér bevételt, de sokat nélkülözött. A megpróbáltatások azonban csak ezután kezdődtek el igazán: a nyilas uralom idején többször elfogták, mert nem tartotta magánál igazoló iratait, és megesett, hogy a Gestapo svábhegyi központjában, a Hotel Majesticben két hétig vallatták.

"Jajjaj és ajjaj"

A nyilasterror idején elszenvedett traumák még évekkel később is kísértették. Betegsége egyre komolyabbra fordult: hallucinációk, kényszerek gyötörték, így hiába vállalt állást a Szabó Ervin Könyvtárban, nem tudta a munkáját ellátni. Benedek István szerint „amikor egy könyv kölcsönzése helyett a sarokba térdelt imádkozni, (...) jobbnak látták nyugdíjazni”. Szerény nyugdíjjal elbocsátották, ekkor a Badacsonyba utazott, hogy megtalálja „a leányt, akire álmaimban és verseimben vágyakoztam”. A leány nem jött, a belső nyugtalanság viszont továbbra is maradt: „indokolatlan félelmek léptek fel, és az a furcsa hallucinációs állapot, amit ördöggörcsnek neveztem”. Öccse segítségével idegszanatóriumba került, előbb Budapesten, majd a Benedek István által vezetett intapusztai intézménybe, ahol 1952 és 1957 között öt évet töltött. Szobájában fel-alá járkált, vagy az egyik sarokban álldogált mozdulatlanul, majd tisztasági kényszerének engedve vécépapírral törölgette le a bútorokat és a könyveket. Így írta le a helyzetet Benedek István: „A nyomott hangulat egyre fokozódik. És az életképtelenség is. Már teljesen fordított az életrendje: délelőttjét ágyban tölti, délután négy órakor kezd fölkelni, este nyolcra elkészül, de akkor még »össze kell szedni a gondolatait«,

tíz órakor fogyasztja el a jéggé dermedt reggelit, ebédet és vacsorát, aztán hozzákezd a lefekvési ceremóniához. Hajnalban kerül ágyba."

Intapusztán – amely az első olyan zárt intézmény volt Magyarországon, ahol az akkoriban újdonságnak számító munkaterápiát alkalmazták – lassan mégis alábbhagytak kényszerei és hallucinációi. Továbbra is írt verseket, például azt, amiről a Fájdalomherceg nevet kapta:

Nap mint nap dúskálok, én, fájdalomherceg,

Gyémánt jajgatásban, míg lobogó percek

Vonulnak fölém hídban.

Így ér fájdalomban, hogy jajjaj és ajjaj,

Vérveres alkony és szeles, vak hajnal.

Kétségbeesésben.

Orvosát és barátját, Benedek Istvánt 1957-ben internálták. Egy év után kiszabadult, ekkor azonban nem Intapusztára, hanem Budapestre tért vissza. Karinthy Gábor is vele tartott: közösen vásároltak házat a Vas Gereben utcában, ahol a Fájdalomherceg egészen 1974-ben bekövetkezett haláláig élt. Sükösd Mihály író így emlékezett vissza a vele való találkozásra:

„Kopogás nélkül becsörtetett egy őszülő, beesett szemű, sok napja borotválatlan férfi, laza fürdőköpenyben, szandálban.

Nem köszönt, a házigazdához sietett, valami titkosat súgott a fülébe. A boldogtalan sorsú Karinthy Gábor volt ő, finom költő és tudathasadásos elmebeteg, az Aranyketrec fájdalomhercege, aki a pazar Benedek-villában körülbelül ugyanazt az életvitelt folytatta, mint az intapusztai munkaterápiás intézetben.”

„Álomvilágban élt, ami nem lett volna baj, ha álmai szépek lettek volna. De többnyire lidércesek voltak” – írta róla Kosztolányi Ádám (aki egyébként maga is úgy élt, mintha álomvilágban járt volna). „Gazdag énje burkában, betegsége csigaházában, a nyugalom és a gondos szeretet légkörében a maga módján jól érezte magát”, de humorát, műveltségét, verseit átszőtte a depresszió és a skizofrénia, amivel egész életében küszködött. Karinthy Gábor 1974. november 13-án, 59 éves korában hunyt el. (Borítókép: Karinthy Ferenc és Karinthy Gábor az ötvenes években. Forrás: Arcanum, Kritika)

Ha Kosztolányi Ádám sorsa is érdekel, ezt a cikket ajánljuk.